Jónás deák a kék kabátban Derék ember volt általában; Csak egy betegsége vala Jónás deáknak: a poétaság,
Ami pedig nagy nyavalya! De hát ki menjen sorsa ellen?! Ő írt, - írt mindig mérgesebben, Sokat, sokfélét, - de kivált
Két tárgy feküdte meg gyomrát nagyon: Szerelmi és bordalt csinált. S e megszakító munka tárgya: A szomszéd csinos Dorka lánya,
S Jónás tulajdon szőleje; Ah! ő sem kedvesét, sem szőlejét Nem látta már esztendeje! Mert küszöbét sem lépte által;
Mi köze a hitvány világgal? Ő szellemekkel társalog... Igaz, ha négy lovas kocsin mehetsz: Minek járnál, Jónás, gyalog!?
Szobája özvegyes, diákos, Reggel setét, délben homályos, S éjjel felette szomorú; Itt költ Jónás, itt nő feje felett
Szép zöld penészből koszorú. S mig elmélyed, nem is pillantva A gyertya, nagyra nőve hamva, Mint egy öngyilkos pellikán,
Tüzes orrát lehajtja s vele Sebet mar önnön oldalán. S Jónás csak ír... ír... meg kihuzza, - De mily szörnyen cseng-bong az utca!
Kinéz, - aztán nagyot kiált: Tyű! hisz szüret van...! s megrak hirtelen Egy puttonnal egy talyigát. És avval a hegynek törekszik,
Hol a bordal értelme fekszik; De nagy bánatra ér oda: Szőlejében, nem ér - csupán nyakig A fű, mohar s laboda.
És mintha borz, menyétke, róka Örök áron megvette volna: Tanyát üt benne szabadon; Van ott lyuk és domb, kisebb és nagyobb,
Mint egy verem s egy sírhalom. Fája sürű, mint a kalitka, Csakhogy a termés rajta ritka; Itt-ott egy rosz csilleng fityeg -
De annak aztán egy szem híja sincs, Nem igen kellett senkinek! Mert biz az nyúlat lőni jó csak; Belőle a szeles rigónak
Elég megvágni egy szemet: Megtörli orrát a karóhoz, - és Tovább megyen, ha még lehet. Nem sajtó kell ennek, de kótis,
És sirva vígad még a tót is A bor mellett, mi itt terem; Gazdája mégis csak megissza tán? Nem! ezt ráfogni nem merem!
Jónás néz s hallgat, - mert szavakban Törjön ki a pallérozatlan! Őtet ha éri valami, Elnyeli, és szivének bánatát
Egy súlyos versben adja ki. S megtérne, amint jött, lakába, De a szomszéd átráncigálja, Hol gúnyos tréfát űz vele,
S olyan polyhost taszít markába, hogy Ha megeszi, elvesz bele. De hah! Dorkó itt...! mily szerencse! És mily csapás: mert már menyecske...!
A polyhos búsan földre hull... S akképen földre hull Jónás deák, Reménye sóskafáirul. Ott áll, és áll, mint a feszűlet,
Nem tudva, merre hozzád, tűled? S ott állna még most is talán, Ha egy ösmert hang érző kebelét Meg nem marná, mint a csalán:
Ugy kell! most se szüret, se lakzi! Nem akart nékem szót fogadni: A penna tette meg magát! Ki látta: mindig irni - irni - -
Élni is kell, Jónás deák!
Cookies on Poetry Cove