VERESPATAK.

Hol Telkibánya bércein lebeg Bozótos erdő kétes árnya, S a fejsze egyhangúan döng, kopog, Odvas bükkök tövébe vágva;

Hol, vén fukar módjára, a bérc Sziklás ölébe rejti kincseit, S megátalkodva állja, tűri A kutató bányász vas-ékeit:

Áll Kányahegy, Itt hajdanában Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér; Öléből most forrás buzog fel, Veres habokkal, mintha volna vér.

Lelkem varázs fuvallat éri, Állván a bércen s a patak felett; S im titkos ajk susog fülembe, Csodás regében ó történetet.

Miként a hangya, nyárszakában, Dolgozva hemzseg lyuklakában, - Hogy megrakott tárháza légyen, Ha vihar fog dühöngni télen -:

Régente e bérc mély ölében Úgy hemzsegett az ember épen; A bánya népe éj-naponta Érces sziklát feszíte, onta.

Az ember kincs után sovárog S ha intnek a csábos sugárok: Megjárja a mély tenger ágyát, És fúr sötét hegyekbe’ bányát.

E bérc igen dúsan fizette, Hogy élve benne eltemette Magát a bányász; s merre vágott, Elé ezüst s arany sugárzott,

És szombaton, déltől napestig Dolgozhatott saját kezére; Szorgalma addig amit ásott: Az lőn egy héti munka-bére.

Épen kondult a dél harangja, - A bérceken széttörve hangja; - S a hét utolsó napja lévén, Moraj támadt a bánya mélyén.

Szerencse föl! harsogva zengett; A bérc repedt, a szikla rengett Erős karok sulyos csapásán, Forogván bennök tompa csákány.

A munka folyt nagy szenvedéllyel, A kincs sovár, lázas dühével; S a dúlást gyakran abba hagyván. Civódtak hitvány ércdarabkán.

De aki ül kincsén sötéten, Harag gyult a szellem szemében; S megútálván e kapzsi népet, Barlangja ajtaján kilépett.

S kiket kincsén kapkodni látott; Nagy boszúsan köztök megállott; S hogy ellenségit elveszítné: Hatalmas karját szétfeszíté...

Az érc fenn estimára kondúlt, Midőn a bányaőr kiindúlt, S imádkozni egy Miatyánkot, A bánya torkánál megállott,

Azonban rémület fogá el, Észrevévén, hogy nádpálcája, - Mit megtámaszta a torokban - Görbülni kezd abroncs módjára.

»A bánya száll!« kiálta rögtön, - És a kiáltás mélyre szállott; »A bánya száll! kiálta újra, Hanem hivőkre nem talált ott.

»Isten nevére esküszöm, hogy A bánya száll! siessetek ki...!« De a kincsvágy erős a szívben! Gunyszó felelt, - s nem jött ki senki.

S a bérc nagy hirtelen lesűlyedt, Földrázó dörgésnek közötte; S a bánya kincsbeteg dulóit Ércomladék alá temette.

Mely elragadt testvért, barátot, S bús sírja lőn a kedveseknek: A bércet, fájdalom-szavával Nevezte a nép Kányahegynek.

A veres patak - szól a monda, - A gyilkoló sziklák alatt, - Kik háromszázan voltanak, - A holtak véréből fakadt.

S mig az idő betelni nem fog, Mely a szellemnél irva van: Foly a patak s eret kutatni Jár a bányász haszontalan;

De majd megenyhül bősz haragja, - A vérszin forrás enyész, - S mikép hajdan volt, Kányahegyben A gazdag bánya nyitva lész.