Nagy karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölébe’,
S percein az éjmagánynak
Keble súlyos bánatának
Bús könyűje gyűl szemébe.
S im harang, az éj felében
Szent misére intve, szólal:
Mig egyházban zeng az ének
A magas szülött nevének
Hívők ajkin buzgalommal:
Térdre hull az éj leánya,
- Nincs valóján semmi földi -
S mig az éji mécs sugára
Glóriát fest homlokára:
Hő imáját mennybe küldi.
Ah de nem leng égi béke
A szelíd imádkozóra;
Akiért mondá imáját,
Megfutá e kurta pályát,
S fel nem ébred földi szóra.
Fellegekkel csókolózva
Felmosolyg a nap koránya;
Küzdve kínos érzetével
Elborítja gyászkönyével
Kedvesét a bú leánya.
Rácsókolva végbucsúját,
Oly sötét, oly bús az élet!
Édes álma, szép reménye,
Mélyen alvó vőlegénye
Sirkövénél szétenyészett!
Ének zendül s gyászkoporsót
Tesznek a sír jég-ölébe;
Amit a hű mátka varrott,
Szemfedője rajta leng ott
Téli nap havas szelébe’.
Kis karácsony éjszakáján
Jő az álom szenderítőn,
Lány-baráti fájdalommal,
- Egy ajkán fagyott mosollyal -
Őt virasztják a terítőn.