Nagy-karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölében;
S míg a gyolcsot varrja némán:
Bús köny reszket szeme héján
S halvány ajka sóhajt mélyen.
Harangoznak szent misére,
Ének zeng a születettnek!
S hogy lelkére vígasz jőjön:
Földre hull a hideg földön
S hő fohászi ömledeznek.
De a lányka bús szivének
Nem hoz enyhet az imádság!
Kinek abban éltet kére,
Melegséget hült szivére:
Holtan fekszik, - sirját ássák.
Reggel váltja a nagy éjet,
Vőlegénye elmegy messze!
S hogy a mátka végbucsúja
Csókban, könyben rája húlla:
A koporsó beszegezve.
Elindúl a gyász kiséret,
Énekelnek búsan, halkan...
S mit a hű lány összeölte:
A koporsó szemfedője
Lobog, csattog a viharban.
Domború a sirhalom már
A lenn-nyugvó hamvát födni;
(A harang is végsőt kondúl)
S hóval hintve a vihartúl,
Fehér, csendes mint a többi.
Kis-karácson éjszakáján
Jő az álom szenderítőn;
S a hű mátkát koszorúsan,
Lánybaráti némán, búsan
Ott virasztják, a terítőn.