VÁRHEGY.

Hegyalján egy magas bérc Várhegy nevet visel; Lejtőjén a borág nő Arany gerézdivel;

Csúcsán várrom meszes pora, - S mint mécs-világ a messze éjben Története nagy-kétesen Tünedezik fel e regében.

Volt egy gonosz-szivü özvegynek Hét élő magzata; Kiket példája- és szavával Csak roszra oktata;

És az álnok munkálkodásnak Az a gyümölcse lett: Hogy nem vallottak a suhancok Sehol becsűletet.

És mig más jólelkű anyától Imádkozást tanulnak magzati Ő este a vásott fiúkat Lopásra szokta útasítani.

De háznépén, s gonosz magán, Áldás nem is vala; Az inségtől majd összedőlt A házikó fala. -

Tél vége volt, a gólya megjött; A déli szél, s a napsugár Egy kézre dolgozván, kiszikkadt A hóvizes hegy és határ.

Az özvegynő cserjét kapart A jó meleg napon, És gyűjte száraz ágakat Az erdőoldalon,

Hogy lenne a kenyérsütéshez, - Anélkül volt régóta háza És már harmadnapja, hogy a Teknőben kél, poshad kovásza.

Lassú munkája közt kezének, Ajkára ily szavak jövének: »Mért is teremt koldust az Isten! Hogy éhezzék, s elvesszen gonoszúl?

Vagy hogy legyen lába-kapcája A henye dusnak, akire szorúl!? Bánom, hogy e rakás kölyöknek, - Mert egyebet nem mondhatok! -

Nem hurkoltam nyakára jókor A mentő bölcső-madzagot. Kenyérért üldöz untalan, S nyolcra keressek egy magam?!«

És amint ekkép szitkozódék: Ó vár sikátorához ére; De álmélkodva visszahökkent... S ijedtében meghűle vére,

Mert a beomlott várpincében: Sok arany volt, hét káddal épen. Most álnok szíve úgy örült... És a fejét azon töré,

Hogy e temérdek kincs, arany Mikép lehetne mind övé? Mert hogy belőle részt vegyen Mellette más szegény,

E gondolat meg nem maradt Embertelen szivén. »Mit érek ennyi kincshez egy magam? Megyek... kihívom mind a hét fiam!

Elhordjuk éjjel csendesen; S akkor! - kiálta mérgesen Hajszálon függ az éltetek, Kik ellenem vétettetek!«

A hét fiú s anyjuk belépe A kincset rejtő mély pincébe; De nem boldogult az anya... Mert a kád fényes aranya

Az elterített lepedőket Rögtön megégeté, Mihelyt kezével a gonosz nő Rájok szórá, veté.

- Anyám! menjünk ki már... Szedtünk mi eleget! Anyám, anyám mi az...? Ujjával integet...

S az asszony rögtön feltekinte, De az árnyék volt csak szerinte. - Anyám, anyám, ősz ember az... Gyerünk az Istenér’...!

Nézd csak, parázs tüz a szeme... Szakála földig ér!... A nő megint körültekinte: De képzelet volt csak szerinte.

S őrült szidalmak közt parancsolá: »Ide, ide, edényt a pénz alá!« - Anyám, anyám...! s a hét fiú Rémülten felszaladt...

A vár pedig dörgés között Utánok bészakadt; És a nőt, ott kapkodva még: Odaüté az omladék.

És az, aki hét gyermekétől A roszlelkű anyát elvette: Nem engedé elveszni őket, De gondja volt rájok, helyette.

Azóta a kincsgarmadának Többé nyomába nem jutának; Száz ölre sűlyede - Mint tartja a rege. -

Kuszó repkény terem most A rom helyén, a hegyfokon; S felette a kuvik szól Enyészet-hirlő hangokon.