VALLOMÁS.

Holdvilág a lány szerelme! Hallgatom, ha mondja más; S bennünk nincsenek hiányok? Im, azért is, szép leányok,

Tőlem egy kis vallomás! Lángolón tudok szeretni, Isten látja lelkemet! S arról aztán, hogy szerelme

Csak futó láng gerjedelme, A bohó szív mit tehet? Minden csínos hölgy-fejecske Lángra lobbant hirtelen;

S hogy máskép leend, ki tudja? Szívem mindig azt hazudja: Hogy szerelme végtelen! És az ajk, a szív bolondja,

Mézes-mázos íge rajt; Szól nem érzett fájdalomról, Üdv-, hűségről, sírhalomról, Esküszik, könyörg, sohajt;

S mit tagadjam, drága szépek! Mindezeknek hinni baj! Erről annyi szőke, barna Tudna szólni, ha akarna,

Szól is annyi köny, sohaj. Életem bohóskodásit, Ah, ha jól felgondolom: Sirva térvén tűzhelyemre,

Hamvat hintsek-é fejemre, Vagy kacagjak? nem tudom! Emlékül nyert fürteimből, - Nem régen azt álmodám, -

Vala fonva szörnyü ostor, S egy kisértetes kolostor Cellájában várt reám. Ah, csak álom! ámde szörnyű,

S ostorával jóra int... Kár, hogy akkor tűnt szemembe A legszebb arc életembe’: S régi lettem én megint!

És kacagva élek: úgyis Majdha őszi szél sikolt, Lesz a rétek színe sárga, S a virág jut hervadásra:

Sírhat, aki lepke volt. Lányka! esd az ifju, s annyi Szóvirágot összefűz Hízelgése fonalával;

Meg ne csaljon szép szavával! Mert szerelme szalma-tűz. S hidd ez egyszer, amit ajkam, - Bárha csalfa - súgni fog:

Mézbeszédek jégre visznek; Akik látnak, még se hisznek, - Meg van irva - boldogok!