Édes bátyám Gáspár! Ugy látom, hogy a rúd nagyon is rám jár; Szegény fejemre ennyi gúny, mocsok... Jó, - most tehát én is tollat fogok!
Mert azt csakugyan nem szenvedhetem: Hogy így bántsd írói becsűletem. Bátya, azt biz Isten! Hogy ilyen sarlatán légy, azt mégse hittem;
Mit is beszélsz te derűre-borúra? Ritmus, mérték, numerus, rím, caesura! Hát a fűrészt s gyalut mért nem tolod ránk? Úgy aztán szépeket furnánk-faragnánk!
Olló, kapta, szög, fejsze és motóla, Vers-íráshoz szükséges mért ne vólna? Ha ha ha ha...! tisztelt bátyám, hisz annyi Szerszámmal csizmát is lehetne varrni!
S az assonance...! hát ez miféle állat? Boldog isten! még mit ki nem találnak! Minden lépten-nyomon szabály, szabály, Tőlök ha tetszik, akar megzabálj;
Hisz a költő, mint a madár, szabad, Hogy bejárja az égi tájakat; S midőn már-már a fellegekbe szárnyal: Földre rántják a szabály madzagjával, -
S midőn iramni kezd fellelkesűlten: Lábán béklyó, a nyaka hegedűben. De engemet, már tisztelet becsűlet, Nem kormányoz ez a sok hozzád, tűled!
Mert én átugrándozom szilajon, E lábaim-gátló korlátokon. Ha meglep a verscsinálás ragálya: Bérc, tenger, ég, föld útamat nem állja.
Nem kötnek engem mérték, rím, szavak, Ugrom, szököm, mikép a kecskebak. Nem nézek akkor hátrább vagy elébb Hanem rohanok mint a - vak veréb.
S tudd meg: hogy légió a mi nevünk, Ki ezen tárgyban igy vélekedünk; S azzal jó bátya ne bíztasd magad: Hogy tudós leckéd majd reánk ragad.
Azt ugyan rólad fel sem is teszem, Hogy szándékod a javítás legyen; Minthogy beszédid mégis azt mutatják: Csak vedd elő úgy minden tudományod!
Majd meglátd, hogy minő kedves mulatság Az, mikoron a borsót falra hányod. Mert bátya, minket nem ösmersz te még, Másként a papirt nem fecsérelnéd;
Megfojtott kölykeért a nőoroszlán A megrémült vadászt nem kapja torkán Oly iszonyú, oly vérontó dühvel, Mint aminőt a mi szivünk lövel
A szigorú birálat vesszejére, Máskép fajunk, mint a birkák vezére, (Hogy már hozzánk illendő légyen a kép) Igavonó, ütlegbiró, szelíd nép.
Mondd bár gazembernek, - s a vad zseni: Még ezt nagylelküen elszívleli; Vagy üsd pofon, azt is eltűri néha, Csak azt ne mond neki: hogy rosz poéta!
Várj csak bátya! meghallod híremet, Pestre megyek én lakni, ha lehet; Oda megyek fel ifjú óriásnak, Kiből aztán bolondot nem csinálnak.
Segédszerkesztő, ujdondász leszek, - A correctorok is nagy emberek! - S bővitgetvén világösméretem A molnárutcai szeméteken;
A vámszedők gorombaságain, A bérkocsisok zsarolásain, A tejkomponáló kofák között: Ember legyen majd, ki velem kiköt.
Minő szép is lesz, csillagos egek! Ha nagyembernek Pestre felmegyek. Te csak folytasd tudós leckéidet, De azt ha mondom, bátran elhihedd:
Hogy egy betűt sem tanulok belőlök, Hanem eztán is csak szabadon költök. S ingyen adván a szerkesztő uraknak: Verseimen ezek mind kapva-kapnak;
Igaz, olcsó húsnak híg a leve: De betőltenek egy lapot vele. S a jó közönség nem finnyás, sokat Ez a vers közt épen nem válogat;
Csak szép egyenlő sorokból legyen, Sok ah-val, oh-val, hah-val vegyesen, Egyik vers nála olyan, mint a másik; S ebben, azt tartom, hogy nem is hibázik.
Azért tehát rágjad jó bátya, rágjad Fülem mellől tovább is a zöld ágat! Nem félek én, - hisz a divatlapok Dudvásiban fris bokrétát kapok!
Cookies on Poetry Cove