VADRÓZSA.

Szeress... szerelmed hű legyen, És tiszta, mint a réteken Csillogva lejtő csergeteg; Hűtlen kebelre köny pereg.

A büszke rózsa ajkirúl Tüzes szerelmi csók pirúl: A csapodárnak kebele, Szerelmi vággyal van tele.

A liljom érte sápadoz, Ajkára csókot lepke hoz; Hozzá, szegény folyóka fel, Lábát ölelve esdekel.

A szegfűt, mályvát, rozmarint Szerette, s elhagyá megint. S ujabb szerelmi élvezet Miatt kaland után eped.

S éjfélt midőn az óra üt, S halotti csend lesz mindenütt: A kertből titkon kiszökik, Futván a habzó rétekig.

Ott hízelegve meg-megáll A rét gyöngéd viráginál, Csábítva szól, keccsel felel, Midőn szerelmet esdekel:

Tavasz mosolya, kék iboly! - Ajkának méz beszéde foly, - Édes virágom, jer velem, Légy holtomig szerelmesem!

A kertben a zápor el nem önt, Csak ajkam hint rád csóközönt, S mely sugár- s széltől védni fog, Föléd lombos sátort vonok!

Az ibolyácska elmene, Gyönyörben uszva kék szeme: Rózsájához közel, helyet Fogván, a kert lakója lett.

De ki keblét, érzelmivel, Könnyelműen rabolta el: A rózsa hűtelen leve... Könyekben úszva kék szeme:

Az ibolyácska hervada, Míg meg nem ölte bánata. A könnyelmű virág pedig Ujabb kaland után esik.

És szól, kit szenvedélye hoz, A tónak sásas partihoz: Ah, karcsu sárga liliom, Szeretlek... légy menyasszonyom!

Jer e mocsárból oda, hol Édes harmatcsermelyt iszol! A tágas kertben, mindenek Irígyeim hadd légyenek,

Ki látna meg? ébren ki van Az éj késő óráiban? Jer, jer... kiért régen eped: Te boldogítsad szívemet!

S elment a sárga liliom, De hervad már harmad-napon: Forró a föld, a lég rekedt, S kinzó szomjúságban eped...

A rózsa csókja, könyei Birnák a kínt enyhíteni: De az már más virágra néz... S a sárga liljom elenyész.

A harmadik nap éjjelén, A távol fekvő bércre mén S járván a gyöngyvirág körűl: Kalandjának hiún örűl.

‘Bércek szép hölgye, gyöngyvirág! Meghalok, büszke rózsaág Előtted...! ah mert kellemed Lábadhoz igéz engemet!’

»Szép szó ömöl szép ajkadon, De tüskéid vérzők nagyon! Csábítasz s ölsz, - ne jőj idébb! Én nem leendek a tiéd!«

‘Bájos virág! ne érts balul: Eljegyezlek menyasszonyul...!’ »Késő! szentgyörgynap éjjelén Kikircs mátkája lettem én!«

‘Hadd és feledd kikircsedet, E vad kietlen bérc felett...!’ »Ah, e vad bérc édes hazám, Sirom, ha elvirágozám...!«

‘Királynő kertem-, szívemen! Jer... jer... ne nézz oly hidegen...!’ De szókat hasztalan keres: - Kalandor, elkésel... siess;!!

És visszatér a rózsafa, A perc kevés, a kert tova...! Siet, siet, de hasztalan: Az óra elsuhanva van.

S midőn a puszta útfelen Egy árokpart felett megyen: Kakasszó hangzik...! s ő legott Csipkebokorrá változott.

A csipkerózsa szintelen, Telj nélkül elhull hirtelen; Tüskéje szúró, s ágain: Vérszin gyümölcsben függ a kin.

Árok, garád lakója lőn, Tengődve él parlag mezőn; S az illat a bokor felett: Szebb mult felől emlékezet!