Szerettelek... most is hiven fogadlak, Halvány képeddel, csendes, tiszta ősz! Bús kéje van érzésnek, gondolatnak, Amely szivemben kisér s megelőz.
Ez érzés tán még bölcsőmben fakadt: »Ősszel születtem, hervadt lomb alatt!« Alig volt még az ég ködös, borongós, Még sok virág fény- s harmatért epedt:
Már, mint a titkos ihletet kapott jós, Ugy érezém szorongni keblemet; Csudás vegyűlet: bánat és öröm Fogott el mindig, oh ősz, jöttödön!
S mint látja a beteg képén a hű szem A lassan terjedő halványodást: Felösmerém mezőn s lombfedte bércen A még alig tetsző baljós vonást,
Mely a dal-, fény-, s mosolygó képletekből Csendet, homályt s bús hervadást jövendöl. Aztán, hogy már hullt a fa lombja sárgán, A himzet, - mit tündérek keze szőtt, -
Színvesztve állt; s a nap, nyájas sugárán, Még búsabbnak tárt fel völgyet, mezőt, Midőn nem hallám a madár dalát S minden álomba tért, halálra vált;
Völgyben, halmon, midőn mélán bolyongék S leültem a lombejtő fák alá, - A holtaknál csak a patakcsa folyt még, A sirató tisztét elvállalá -
Abból, mit a tavasz, nyár szül s felápol, Romnál egyéb nem volt közel, se távol. Énekkel ajkamon, lanttal kezemben Virasztám a haló természetet;
Kedvesimnek a virágtól üzentem, Mely a kimúlás keblén reszketett, - Mosolygva sírtam, - kéj s bú meghatott - »Életre kél egykor, ki most halott!«
A szellőben, mely a bús tájon fújt át - Sok hervadt lomb- és szirmot tova vitt - Tolmácsolám az elválók bucsúját, Közöltem a haldoklók csókjait.
Ősz! most végűl is rólad szólva még: Én hű lovagod, dalnokod valék! Légy hát te is jó, légy hálás irántam, Ki már vagyok hervadt, hulló haraszt;
Jöttödre tán nem is hiába vártam, Mely életem fájáról leszakaszt. Az én időm is talán letelik, Hisz haldoklásom tartott évekig!
Égő szemem behúnyom mindörökre, És elenyészik érzés, gondolat, Midőn a sír nyugalmas, néma gödre Feledésre s álomra béfogad.
Oh ősz, én oly keményen hányatom!... Elaltatsz-é kész, puha ágyadon?! Itt hagyni bírom a roppant világot, Természetet s csudái halmazát,
- Lelkem nehány barátja légyen áldott! - S mindazt, miért imám az égbe szállt; Csak egy, mit bús lelkem kínnal visel: Elhagyni Őt is, ah még Őt is el!!
Ablakomban a borostyán A meleg s az élet fogytán Búsan hervad, csüggedez; Szegény, sárga-zöld levélke,
Félig halva, félig élve Hajol bús testvérihez. A nagy éj jön nem sokára... Téli napszállat sugára
Ömlik át az üvegen: S reszket fényesen, vidámon A virágtalan virágon, Mely lenn fonnyad, s üde fenn.
Léteért küzd a folyondár... Hol tavasszal fúvalom jár, S a derült menny tündököl: Folyásával arra fordúl,
Vágyván a szűk hézagon túl A magasba jutni föl. Esti súgár, szép, enyelgő... - Éled szegény csalódott tő,
Hogy csókjával illeti - Izzó szikrát ontva néha, Majd elsápad és helyét a Gyors homálynak engedi.
Kórágyamban fekve némán Merengek az est játékán, Mely lefoly repkényemen; S magamat úgy nézve, mint ezt,
Bús a kép, mit rám is illeszt A borongó képzelem. Pályánk nem tart már sokáig, A nap gyorsan éjre válik,
A nyár téllé zordonúlt... Mig futottunk s fennre törtünk, Minmagunknak nem növeltünk, Csak halotti koszorút!
Haraszt, kóró ki nem zöldűl... Szomju föld a tört cserépbűl Új erőt nem önt belé... Mit keresnél... mért mulatnál
Oh én-lelkem e romoknál? - Fölfelé... csak fölfelé!! Gyakran sirod hantját, virágit Öntözve, kedves kis fiam!
Vagy ülve bús szivvel fölötte, Az est késő óráiban: Elgondolám, mint játszadoztál Egykor zajongva térdemen,
Elgondolám: mily rosz magadnak A bús üregben odalenn. Várj!... nem soká ketten leszünk ott, Sirod választom nyughelyűl;
De ah, akkor szegény anyácskád Hogy marad itt fenn egyedűl?!
Cookies on Poetry Cove