Fogadd az újév első reggelén E kézszorítást, régi jó barát! Ez a kéz egyiké a tíz közűl, Kik egykor oly vigan s gondatlanul
Látták az év intő fordúlatát, S föl sem vevék az elkallott időt. Ifjak valánk...! Emlékszel-é reá? Nehány év csak... s régen volt az nagyon...
A szív nyomó érzése mondja ezt! S többször megállt azóta a nap is, Hogy nézze Gíbeonban a csatát... Órák sulyát hordá a pillanat...
- Az ember most megvénül hirtelen! Midőn feléd nyujtom ma jobbomat: Eszembe jutnak a setét napok, A dermedés halálos napjai. -
Minő a nyáj, ha veszti pásztorát És szerte a kietlenen bolyong: Olyak valánk! Egy hang se hallaték: Rezgésbe hozni a holt levegőt,
És lüktetésbe a megállt eret. Nem volt erő, mely köt, von, egybegyűjt, Nem egy emelt újj, mely irányt jelöl. - Családos, zord, képtelen napok!
- Te egy valál az elszántak közűl, Kik legelébb láttatni mertek a Muzsák oltárinál s szent berkein, Ahol megszűnt az égő áldozat,
S rom, félelem, halál uralkodék. - Kik tudva kelték a sulyos gyanút: Hogy visszavárják a dalt, s lombosan Ohajtják látni a fákat megint. -
Te, gyenge kis galyat szúrtál vala A dúlt liget szenes földébe le, S mig gondosan ápolgatá kezed: Hited sugalta, hogy kihajt az ág; -
Dolgozva, híve nem csalatkozál! Munkádra szép áldást adott az ég: Tiz év alatt az oltvány nagyra nőtt, S a terepély élőfa ágait
Virág, gyümölcs borítja gazdagon, És lombja közt cseng a dal édesen. - Virágozzék, érjen hosszú időt! S ma, árnyain fogadd üdvözletem!!
Most nagy robaj, sietség, hajszolás Van a sajtó- s iróélet körében; Egymást ezer külön cél és irány, Mint a keresztút, akként metszi át;
Nem látszik a személy mögött az ügy, Sok hang miatt a szó nem érthető. - Felőled aztalig tudjuk, hogy élsz! Nem szónokolsz az utcák szegletén,
Utálod a cégért, a sípolást! Munkálkodol csendben s láthatlanúl, Szolgálod a müveltség szent ügyét, Terjesztve: ami szép, hasznos, nemes,
Mi szívet, elmét von, javít, emel; Kezedből a mag nem sziklára hull, De jó földben, gazdag termést mutat. ... Látunk sokat, ki zuhatag gyanánt
Zajongva és dagályosan rohan, Elnyomja a szót, mely lágy s emberibb; S szétloccsanván az ugró szirtein: Por- és köddé oszlatja fel magát.
Te zajtalan futsz, mint a mély folyam, Mely csendesen tágitja a medert, S virágba, zöldbe vonja a mezőt; Ösmeréd-é, szerény, jutalmadat!?
Az nem csinált s olcsó kitüntetés, De, mellyel e széles Magyarhaza Derék polgárinál találkozol: A közbecsülés... nagy szó! s díjad ez.
Haladj, haladj tovább is útadon! Ez út igaz, nyilt; - férfinak való, Ki cselfogást, mesterkedést kerűl, S nem szórja el, mikép az itató
Jákób tevé, tarkázott vesszejét, Hogy a juhok reá csudáljanak. - - Mint volt, legyen jelszód: valódiság! Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körűl végezze tisztét! Meghozva mindennek, ami kell. - Száraz kenyéren is sok érzi, hogy Az ember nem csupán kenyérrel él! -
A leghomályosabb zugig vigye Az ismeret s müveltség súgarit; Az elhunyt ősöket mutassa fel, Szóljon nemes, hős tetteik felől.
S minden sorából egy nagy gondolat Nézzen reánk s értesse meg magát, Miképen a jól-festett kép szeme Megszűnés nélkül a nézőre néz.
S amely köszönti a vasárnapot, Hasznos, vidám, szép ünneplést szerez: Lapoddal a tiz év fordúlatát Még sokszor ünnepeld! Isten veled!
Cookies on Poetry Cove