Elmult a természet Hosszu téli álma; Öltözködve a föld Zöldelő ruhába.
Az ég arca nyájas Harmatot, sugárt hint; Kertnek szép virági: Tubarózsa, jácint.
Az virul fehérlő Illatos fejével; Ez, a tiszta mennynél Bájosabban kékel,
Mintha a fehér s kék Liljomok szerelme Szülte volna őket... Mását rálehelve.
És ugy is volt a két Virág származása; Boldog kéj öléből Jöttek a világra.
Az iker-testvéren Van dus illat és ék: Egyik hordja apja, Másik anyja képét.
Mint malasztos béke- Mint szerelmi zálog: A harc éjszakáján Lettek a virágok.
Hogy édestestvérek, Mit sem tudva róla: Egymást hűn szerették Jácint, tubarózsa.
Hanem a fehér- s kék Liliom: szüléik, Két testvér szerelmét Visszatetszve nézik;
S titkon kiméletlen Terveket koholnak: Hogy szakadna vége A boldog viszonynak.
De hű szívvel a csel Mire tudna menni? Az igaz szerelmet El nem rontja semmi!
S még hivebben simul Virág a virághoz, Míg egy hatalmas kéz Elválást határoz.
Tiltva van, de mégis Össze-összejőnek! Míg a sors örökre Elválasztja őket.
És hogy látni egymást Alkalmok se légyen: Egyik nyit tavasszal, Másik nyár-középen.
Korán jön a jácint S szétnéz e világon: De még a völgy, halom Áll pusztán, kopáron.
Elbusúl, - nincs sehol A hű tubarózsa... S aludni a földbe Visszamégyen újra.
S midőn nyárban a szép Tubarózsa ébred: Virágban áll a kert, Diszlik a természet.
Az ég arca nyájas Harmatot, sugárt hint... Ah, csak ő hiányzik: A gyöngéd kék jácint!
Cookies on Poetry Cove