TORNÁCOMON.

Tünődve nézek a tájon végig-végig; Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik, S innen rajta zölden, A szép Sajó völgye nyájas nyilt arcával

Tárul ki előttem. Folydogál a Sajó, folydogál árkában, Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran, Olyan lassu s fáradt...

Igaz, hogy már vértől és könyhullatástól Eleget megáradt. Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom, Mely a setét idők küzdelmeiről szóljon?

Eltörlék az évek... Hejh ha a szivből is fájdalmat, emléket Igy kitörlenének! - De tisztán süt a nap, meleg délután van,

Dologban az ember, s a rétek hosszában Hemzseg mint a hangya; A dolgos nép után hosszu sorral támad Rudas és kalangya.

Sürű cseppekben foly arcán a veríték, De a nehéz munkát hogy megédesítsék: Zengnek meleg dalok; Feltörik a tenyér, de a szív édesen

Mulat s elandalog. És elgondolkodom e népen, e dalon... Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom, Hurján a kebelnek?

S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak Halmán is kikelnek. Azonban este lesz, elcsendesűl a dal, Hüvös szellő támad az est homályival;

S ködpalástot öltvén: Elvész a táj képe, a rét nyájas arca A szép Sajó völgyén. És akkor ha általjön Péter vagy Pál úr,

Sokat beszélünk az élet mivoltárúl... S tárgyat keres elménk: Borongó kedélyünk mely felderítené S melyen megpihennénk!

Végtére elborúl s nyomasztó nagy éj lesz; A levert lélek egy sötét vágyat érez: Nem élni! nem élni! De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol,

Fellobbanó fénye lelkünkig világol: Remélni! remélni!