TÍZ FORRÁS.

Mindenható szerelem! aki éltetsz Ajkad melengető fuvallatával! Kezed mindent ujjá teremt, kiszínez, A lombzugás, illat, holdfény, madárdal

Rólad regél és szól lágyan a szívhez. S mikép a reggeltől zománcozott köd, Halmot, mezőt hol feltakar, hol elföd; Ha jő a vágy, a sejtelem,

S dereng, borong rejtelmesen: Te jöttél elburkolva benne, S a szív érez, mielőtt még ösmerne! Te vagy hatalmas összekötni

A mélységgel a magasságot; A halandót, a halhatatlant Csudásan egymáshoz varázslod! Boldogságodnak még nevet nem adtak,

Gyötrelmed is sajátos kéjjel gazdag! Vadon szép tájék! a Bükk s Mátra Dús rengeteggel dől egymásra: Állván ingatlanul, merőn:

Koronás cser zúg a tetőn, Olykor a völgyek hallgatag Mélyén a gerle felkacag; S hegyomlás zúdúl, - tompa hangján

A delelő vad felriadván. S hideg, vagy hév emlőiből, Mig a forrás, a csermely anyja, A szilaj bérci patakot

Örök fris élet-nedvvel tartja: Mint csontváz állnak a romok, Rájok vad inda kunkorog; Melyek lélek gyanánt betölték:

Kihalt belőlök zaj s dicsőség. Régen, régen, - midőn még e vidék Ősvad pompájában büszkélkedék S a szent berek sugalmas lombjait

Le nem fosztá még emberek keze, Csurgóitól szép tündér szellemek Családja végkép el nem rezzene; S a hagyomány, a néphit fellegvára

Le nem omlott hideg tanok szavára! Jött a vadonba tíz ifjú vadász, Fényes, derült homlokkal, mint az ég; Bátor, kalandos tíz testvér fiú,

Lélekben, testben erős ivadék. Még hallgat a kürt, a rugalmas káva Nem szór sivító, gyilkoló nyilat: Hogy mind a tíz, bámulattal megállva,

Felkiált a csudás látvány miatt, Mely fenn játszik, mint egy arany-szivárvány. Két távol hegy magas tetőin állván: Bájos tündérhölgyek laptáznak,

Arany almát dobván egymásnak. A bűvös lapta jön, megyen, Gyorsan, kimérve s fényesen; És míg sebes futása közt

Ütődve ér egymáshoz: Az ívben, melyet útja ír, Gyémánt sziporka szálldos. A tíz fiú sokáig bámul...

De rögtön jő a gondolat: Ivét leölti oldalárul S karcsú tollas vesszőt ragad. A kéz bizton emelkedik...

S lelő egy almát mindenik; Az átvert alma hogy lefordúl: Megszűnik a látvány azontúl. Rejtett sötét tanyátokon

Nyugodhattok, bérc vadai! Ki nem feszül többé a húr, A kürt sem fog rivalgani; A táj fejedelmi szarvasa

Nyomát eb ne szaglássza ma. Az ifjak mennek, mennek szótalan, Iszákjokban a bűvös alma van: Melyből szívökbe átszivárog

Eddig nem ösmert édes méreg. Szorongás, vágy és szerelem... - Este felé egy várhoz érnek. Belől a vár olyan tündéri...!

Körültök illat, fény, varázslat... Az arany almák itt teremnek, Csoportosan huzván az ágat. Most lágyan síró ének zendűl.

Szólván mély, titkos érzelemrűl... S mig bámulnak a tüneményen: Tiz tündérlány eléjük mégyen, S ki melyik almáját lelőtte:

Mosolyogva megáll előtte... Elő, elő már hős vitézek! Mert óra múlik, nap halad! Ah, a tündérek lágy ölében

Az öröklét egy pillanat...! Kit szerelme tart, hová menne? - S nem vágy el tíz ifjú levente. S a hölgy is mind oly boldog ifja mellett,

Hanem anyjok ellenzi a szerelmet. És fogja bűvös vesszejét, Hogy a vár, melyet véle megcsap, Mint a köd szálljon szerteszét;

Mig a lyánykák oly hőn esengve kérik: Hagyná az ifjakat szeretni nékik! ‘Nincsen hatalmam, kedves gyermekim! Hozzánk emelni földi lényeket;

És tudjátok, hogy meg kell halnia A halandónak, kit tündér szeret!’ »Nem úgy! - felelnek a tündér leányok - Oh jó anya! leszállunk mi hozzájok!«

‘Szellemvilágnak gyermeki! Mocsoktalan, légtiszta lények! Mulandó szív szerelmeért Halandó testet öltenétek?

A föld porába hullanátok Gond- s búbánattal küzdeni? Megkóstolnátok a halált is, Szellemvilágnak gyermeki?’

»A mi világunk, szólt a leánysereg, Fényes és magas, ah de nem meleg! Van jó illat, de nincsenek virágok, Melyekből a balzsamos lég szivárog.

Oly szép a föld! - kit itt körüllebegnek: Mosolygó árnyak, szép ködalakok; De nincs bennök forró, élő, verő szív, Rajtok szemünk, nem lelkünk andalog.

Lehajlik a menny-boltról a szivárvány, Pihenvén a kies, szép föld határán; Csak akkor kezd a harmat égni, élni: Ha a magasságból a földre hull;

Miből van a virágok bája, színe? A fényes nap leszállt sugáribul. Oh hagyj minket szeretni, küzdeni...! Boldogíts velök s őket általunk!

Hadd izleljünk édeset, keserűt... S ha éltünk, akkor szívesen halunk!« Eggyé levének a hű szeretők, A szív erős, lázas vonzalmival;

De megrendűl a bérc, az ősi vár, A harci kürt harsányan felrival, Tiz hű vitéz meleg, fájó bucsú után, A hadra elszáguld tajtékozó lován.

És míg otthon az árva hölgyek Várják, várják hogy visszajőnek: Ezek vínak kemény csatákat, - A vér a harcmezőn megárad, -

Mint tíz oroszlán küzd a tíz lovag, És mind a tízen el is hullanak. Az özvegy hölgyek a mély rengeteg Vidékein busan tévelygenek;

Hol egy emlék, egy nyom maradt A holtakról: felkeresik... De tündéranyjok megjelen És szemrehányást tesz nekik.

Hét lánya mond rá fájdalommal: Ah nem fogadtunk szót neked! Kinnal, nyomorral felcserélvén A fényes boldog életet,

Fa lettünk, mely búsan kiszáradt, Rajtunk utált lét, késő bánat! Aztán a három hű özvegy felel A fájdalom nyugodt fenségivel:

Ah, légyen áldott, szent az óra, melyben Szeretni és szenvedni megtanúlánk! Veszít a szív és emlékszik halálig, A bú emel, gyönyörrel szúr a fúlánk!

Hű fájdalomban a szent kép miénk, Nem vágyunk vissza, hol nem szenvedénk! És a köny, a köny! örömed Óráiban mosolyg veled;

S ha lelked fáj, égetve kínja: Lelkedről azt magába szívja. Oh, szánunk fényes szellemek! Kik soha nem könyeztetek!

Mi vígasztal, jutalmaz, enyhít, Erény, hűség s fájdalmak ára, Egész mennyország itt a földön Az égtől egy könycseppbe zárva!

Majd elhagyott leányihoz A tündér ujra visszatérvén, Aludva lelte azokat Hüs bokrok, vad sziklák alatt

A rengeteg más-más vidékén; Mi volt a fáradt lélek álma: Azt könyeikből kitalálta. És bűvös vesszejével arcát

Megérintvén a tíz leánynak: A rengeteg külön vidékin Egy egy forrássá változának. A tájékon, hol a Bükk s Mátra

Erdők- s bércekkel dől egymásra, Tiz forrás ont dúsan vizet, A három hév, a hét hideg! - Az ér, mely származik belőle,

Halk nesszel lejt alá a völgybe, Mint aki álmában beszél; S mig a hét forrás él csak nyáron: Hő keblével nem fagy be három,

Buzog folyvást, ha nyár, ha tél.