TÉLI ZÖLD.

‘Miért örűltök a tavasznak, Földnek virágai!? Ha ismét elhervadva fogtok A sirba szállani!

Virágtalan fog állni a rét, Lombatlan lesz az ág... Mit ér a disz, ha hervadandó? S a kurta ifjuság?

Mi haszna hordom én pirosló Virágom, levelem? Tavasz mindenható tündére! Vagy oltsd el életem,

Hogy kurta napjaim virúlat Többé ne érje, - vagy Az ősz derén, a tél fagyán is Zöld köntösömbe’ hagyj!’

Igy háborogva, mond a tündér: »Mit kívánsz, balgatag?! Az ősz derén, a tél fagyán is Zöldelni hagyjalak?

A hervadás szelid halálát, Éltedtől elvegyem? Boldog, vidám megifjulásod Tavasszal ne legyen...?

Ne bánd, hogy meghervadsz, elalszol, S ifjuságod rövid; Ébrenlét s álom alkotják az Életnek gyönyörit.

Sziklákon a moh száz tavaszt lát, - Egyet a liliom; S amaz, rideg tengésben él, - ez Gyönyörben gazdagon!«

De ő mégis csak zúgolódék... S mond a tündér: legyen! S reá zsibbasztó, tompa álmat Bocsáta hirtelen...

Rideg tél volt, midőn felébredt. Meghalva volt a föld; Csak ő állott a holt világban Zölden, a téli zöld.

És míg örűlt e változásnak, Bánat rengette meg: Kis kék virága lőn, az ékes Piros fürtök helyett.

Meghozza azt is a tavasz majd! Igy biztatá magát. Kitől az ősz nem vett el, annak Diszt a tavasz nem ád!

S egyedül állt... a gyönge társak Mélyen aludtanak; Nem zengett víg dal, - és körülte Nem csergett a patak.

Föltépett lombja nászbokréta S halotti koszoru... Ő a rideg, kiholt világban Leginkább szomoru!

Fagyolvasztó lehelletével Megjött a kikelet: Öltöztetvén diszes ruhába A halmot, réteket.

Örült minden, buzgott az élet Az új lét ünnepén; Csupán ő nem tudott örülni A téli zöld, szegény!

A tündér megjelenve monda: Remélj...! s türd sorsodat! Örök zöld vagy, bár elveszítéd Piros virágodat.

Egyik szivnek reményt ad a sors, Másiknak örömet; Ha nem kellett öröm: reményben Éld át az életet!