Elmult az éjszaka, - s nem mult el setét; A földre szegzi még zordon tekintetét E lomha rém, amint hátrálva távozik; A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana. Megint csillagtalan, vak éjjé változik. A reggel s ébredés óráin nincs öröm! Minden bizonytalan s torz, - által a ködön;
Téves, csalárd az út homályban, éjszakán; Ki vándorol s a jó irányt nem véti el, A széljárásra néz, s mikor támad: figyel, S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán.
A föld békén pihen. - De arca, keble hűlt... Az élet főoka: a meleg elrepűlt; Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom! Nem az, melyben félig viraszt az öntudat,
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat, A szív dobog s foly a lélekzet szabadon. Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost; De homály, dermedés, némultság bántja most!
Magába zárkozik, beteg s boldogtalan... Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg - Mint a tért a galamb, - világot, életet: Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan.
Dicső mennyboltozat kéklő végetlene! Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene! Eltűnt...! kopár a föld, borús az égi Pára s felleg között bujkál a sárga nap,
Siet, hogy a határt elérje hamarabb, Mint egy koronáját vesztett futó király. De, - nem járnak fent e sötétlő fellegek, - A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,
Mig téged, menny Ura! világosság ölel... A mindenségnek a létellel ezt adád...! - Mért köti bé a föld homállyal önmagát, Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel!
Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő! Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő. Mikép mivelje azt a néma s aki holt? Bocsásd ki lelkedet. s ég, föld újjá leszen.
Melegség habzik át a dermedt szíveken, S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold. Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!
S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely: Te másaid vagyunk, - de mégis földi por, Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor... Küzd mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj!
Te, aki e roppant világot alkotád, S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád: Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget...! Amelyen nem leend a kép ily változó,
Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; - - E nagy megújulás, melyért lelkünk eped! Van is reményünk a boldog tavasz felől, Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét... Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár, S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár; Mi még erősebben fogjuk egymás kezét!
Cookies on Poetry Cove