Puszta már a föld határa,
Ékessége veszve lőn;
Halavány köd és fekete
Csóka szálldos a mezőn.
Hófuvatba hempergőzött
Valahol a Garamon:
Azért fú az északi szél
Oly hidegen, szilajon.
Csak megirnám ezt a verset,
Bárha fú is hidegen.
Jaj de mikor még sikoltóbb
Fergeteg van ideben.
Én volnék a házi gazda,
S más parancsol, már az úr;
Ez a vendég még maholnap
A házamból is kitúr.
Hangja éles, fülhasító,
- Pedig senki sem siket, -
És épen nem válogatja
Dalához a rímeket.
Olyan könnyen megharagszik,
Ha nem ringatják kivált,
Akkor aztán nyugtató szót
És böcsődalt túl kiált...
Benn maradjak, vagy kimenjek?
Nem találok nyughelyet;
Már most melyik vizbe fuljak...?
Künn is, benn is fergeteg...!
...Mit beszélek? - hisz tavasz van!
Tátva-nyitva ablakom,
Nem a fergeteg zugását,
A madárdalt hallgatom.
A sövényen fürtös ákác
S nyiló bodza hajlik át,
Érzem, szivom gyógyvirága
Édes fínom illatát...
Feleségem csendesen köt,
Elmélázó... hallgatag...
Nincs zaj a szobába’, tollam
Gyenge harsogása csak.
Ah! hiszen mind szent igaz, hogy
Künn tavasz van, ittben csend;
Hanem aztán a tavasznak
Vége mégis tél leend.
És e csendes házba is majd
A zaj könnyen megjöhet...
A patvarba...! mennyi bajt is
Csinál az a szeretet!