Az öreg ember, mint a nyájas ősz
Mosolyg, mosolyg, - s hajszála olyan ősz!
Madárszó nincsen a
Bús őszi berkeken;
Ha szól is az öreg,
De hallgat szívesen.
Tamás is hallgat, a nap fényinél
A ház előtti padkán üldögél...
Hónaljmankójával
A porba irdogál,
Elmerengő lelke
Ki tudja merre jár!?
A nagy diófa az ablak alatt
Kiszáradt rég, hüs árnyékot nem ad;
Minek is? nem hevit
Az ősznek súgara;
S a fa gazdájának
Ugysem lesz több nyara!
A kórvitéznél még vénebb a fa,
Ki tudja mikor ültették oda?
Mennyit játszott a kis
Tamáska e helyen...
S hányszor fogadta itt
Később hű szerelem?!
S elment az ifju, elment messzire,
A harcok vértől ázott térire...
Megtért sok év után
Féllábbal, rongyosan;
Kedves, barát, rokon
Már mind a földbe’ van!
A ház, az udvar puszta, elvadult
A nád lefutott, a tapasz lehullt;
A kútágas ott áll,
A kút bedőlt maga;
A nagy diófa is
Régen kiszárada.
Igy van az! míg a hős távol csatáz:
Kivül, belől hogy elpusztúl a ház!
Csak pókháló van ott,
Amely mindent elfed,
Mint a felejtés sok
Szép tettet, érdemet.
Tamás fél lába sírban igazán;
És fázik annyi izzadás után;
A hírnek tüzhelyén,
Melyet ő is raka:
Más melegszik, nem a
Harc csonka bajnoka.
Tamás vitéz a nap sugárinál:
Ülvén a száraz porba irdogál;
Mankónak valót az
Öreg diófa ád; -
Koporsónak szánta
Megszáradt derekát.