SZUHAY MÁTYÁS.

‘Beh szomorú idő fordult a magyarra! Egyik fél erre húz, a másik meg arra; Nem érti meg egymást, nem érti meg sehogy; S a huzalkodásban erejéből kifogy!

Törökkel, tatárral eleget küzködtünk; De ha egyetértés lakozott közöttünk: Csak megvoltunk lassan; most egy idő óta, A csókának szemét vájja ki a csóka!

Teremtő szent atyám, fordítsd dolgunk jóra! Ne hagyd, hogy eljőjön a siralmas óra: Midőn a vérrel nyert magyar szabadságnak, Idegen kapával, mélységes sírt ásnak!’

Szuhay Mátyás volt, vén lován, a tarkán, Ki igy fohászkodott, Tarcal felé tartván; Mellette még három szótlan ifju haladt, Csürökig dagasztván lovaik a sarat.

Kuruc volt Szuhay, nyakas, mérges magyar: Nála a szív bátor s vasgyuró volt a kar; Szabadságot mormogott álmában is szája, A kuruc-világban aligha volt párja.

Száz kapás szőlőt birt a tarcali hegyen, Hol a gohér, formint és muskatal terem; S a szőlő lábánál kilencágu pince, Amelyet jó borral töltött tele Vince.

Oda törekedett jó Szuhay épen Hogy szivének meggyűlt keserüségében: Iván a magyarnak hosszu életére, Magát kidanolná, kisírná kedvére!

Lemenő-félben volt már az égen a nap, Az öreg s társai szótalan ballagtak; Egy szép barna ifju volt szomorú kivált, De Szuhay Mátyás hangosan rákiált:

‘Ne búsulj, szerelmes édes öcsém, Keszi! A köszörü, - meglásd, - mindazt jóra viszi: Sokszor hallottam, hogy nagy baj a szerelem, Én ugyan - Istennek hála, - nem ösmerem!

Hallom: szép lány, jó lány Vas Benedek lánya, S nem akarja néked adni a vén kánya; Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét, Ördög szánkázza meg a rosz labanc lelkét!’

»Nem kell nekem apja tölt verme, gulyája, - Monda Keszi - csak kell szíven szép Annája! Szombaton estére ott termek Kardszagon, S szépen, vagy erővel, de a lányt elhozom!«

‘Segítsen az Isten!’ - Szuhay felele, S a kis számu csapat elszakadt kétfele; Mivel Keszi, három társától bucsúzva: Kesely lova fékét az alföldnek húzta.

S igy dörmögött Mátyás, tekintvén utána: ‘Bárcsak a jó fiú szerencsésen járna! Sajnálom szivemből, ugyis atyámfia: Egy volt a szépanyánk, Both Kata, Sófia!’

E közben setét lőn, miként az üstfenek, A lovak csak lábról lábra mehettenek; Sok vesződség után, éhen-szomjan végre, Mátyás éjféltájban pincéjéhez ére.

Leszállván lováról, veszi a kulcsokat: Hanem visszahökken, sokat látott, sokat...! Az ajtó betörve és tátva-nyitva van, S lenn, ugyancsak isznak, lármázva hangosan.

‘Maradjatok fenn a lóval!’ sugja hátra, S fokosáért nyulván a nyeregkápába: Lassan lelopódzik a pincegádoron, S a dorbézolóknak háta megé oson.

Szuhay Mátyásnak felforrott a vére: Tolvajok ütöttek bora picéjére; Szinte fájt a lelke a drága jó borért, Mely a pince földén egész bokáig ért.

Kilenc szép mákvirág! s labancok ő kemek! Köztök egy hordón ült maga Vas Benedek; Ittak, pocsékoltak, mocskolták Szuhayt, Kiáltván: a kopasz, bárcsak most volna itt!

Ott volt Herkó páter, a balogi barát, Kedvére forgatván kancsót és csutorát: Barátság-szerető s csintalan volt, neve Fél-Magyarországon szóbeszéddé leve.

Ő papolt ott most is: Uraim, szót kérek! - Halljuk! - Szuhayról egy furcsát beszélek! Egyszer kibandukol a hegyre magában, Midőn a szőlejét kapálnák javában;

Kapja magát, ott egy pipa-dohány végett Rendre kunyorálja az egész sor népet; Megbánta mindenik kapásnak dohánya: De mégsem lett tele nagybélű pipája.

Kopasz Szuhayról azóta csúfolnak: Nagy pipáju, kevés dohányu magyarnak. Hé! kevés dohányú, de jó ború medve! Kihajtom e kancsót az egészségedre...!

‘Köszönöm, köszönöm!’ - mennydörgött Szuhay, De a kancsót Herkó páter nem itta ki... Fehér lett mint a fal és kijózanodott... - Az ördög hordja tán ezt a vén kolopot!?

‘Ki labanc! aki vagy... tövét nem kapáltad! Hogy a hóhér kösse fel minden fajtádat...!’ Ekkor az abroncsba csiptetett világot Leüté Szuhay, és közéjök vágott.

De magukhoz tértek azok is csakhamar, - Üssed! ne hagyd magad! s van lárma meg zavar, Mátyás félrevonult, a cimborák pedig Egymást a setétben ugyan ütlegelik.

Midőn jól meghányták egymást, ki hogy tudott, Négykézláb, egyenest a lépcsőn felfutott; Mátyás boszús vala, de mégis nevetett: ‘Nagyapám se látott ilyen ütközetet!’

S meggyujtván ismét az elaludt világot: Két társával ő is a kancsóhoz látott; De ím, egy fennálló hordóban meglátja, Hogy guggolva lappang Vas Benedek bátya.

Árnyékától soh’sem ijedt meg Benedek, Most is csal-ból, és nem félsz-ből lippene meg; Mert amint mondani szokták közbeszédben: Az ember apját sem ösmeri setétben.

Gondolkodott Mátyás, mit csináljon vele? Jó lesz felfordítni, fejével lefele! S tetejébe ülni... de más ész ütötte, Rókát fogok! monda s szavát igy kezdette:

‘Hejh barátim! tudok s mondanék valamit... Imé, nagy pecséttel egy pergamen van itt, A nagyságos urtól... - hanem titok legyen! - Megöllek, ha a szó közűlünk kimegyen!

Hejh, ha ez a titok, mely irva van benne, Vas Benedek uram füleibe menne: Száz tulkot, száz fékes lovat nem sajnálna, Csakhogy meg ne tudja soha a vén kánya!’

E közben hátát a hordónak vetette, És ültében Vassal egyre billegtette; Ki készül már főbe vágni a kurucot, De a titok bántá, s visszakucorodott.

‘Keszi Pál öcsémnek, jártába’-költébe’ Egy futó ló tűnik minap a szemébe; Jobban megszemléli... hát a kengyelvason, Lábbal fennakadva, valami ur vagyon.

Keszinek sem kell ám több; utána vágtat, - Kesely paripája gyönyörű egy állat! - Megkapja a lónak tajtékos zabláját, De már vérbe’-fagyba’ leli a gazdáját.

Hogy megmosta szépen, és magához hozta: Az az ur mindjárt a nevét tudakozta; Megmondta az öcsém, azzal odább állott. Ki volt ez az ember? ha azt ti tudnátok!

Még Keszi se tudja! A király testvére! S ily határozat van a megmentőjére: Mihelyt feleséget vesz, báróvá lészen, Azonkivül kilenc falut kap egészen.

Tudjátok, a fiu Vas Annát szereti, De kezét nem nyujtja, míg én élek, neki! Most is Kardszagra ment, de utoljára mén, Mert ő kegyelmét majd megházasítom én!’

Igy végezvén Mátyás ravaszul szavait; Belsőbb pinceágba szólitá társait; Vas uram pediglen, bár füstbe ment terve: Kibútt, elillantott örömmel eltelve.

Mátyás, kijővén két kacagó társával: Az üres fennállót elrugta lábával; S gunyoson kiáltott: ‘Megállj Vas Benedek! A bort árát igen drágán megfizeted!’

Mig Tarcalon ezek estek a mult éjen: Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen; Hogy aholott vagyon Benedek lakása, Szeretett Annáját minél előbb lássa!

Volt Benedek urnak gulyája, ménese, Szénával, buzával tanya és csür tele; Nem volt gazdaságban párja a Kunságon, Lányának szépségben e széles világon.

Karszag városában, - szombat-est volt épen, - Már a kilencet is elverte egy-végben; Anna leányasszony, meg az öreg Kata, Titkos beszéd közt a padkán fosztogata.

- Lelkemadta Annám! csak ne kéteskedjék, Hosszu az éjszaka, százszor eljöhet még! - “‘Hejh Kata, de mikor a szívem ugy várja: Mint az ágon ülő gerlicét a párja!”’

»Galambom édesem! nem hiába vártál!« És belépett Keszi, az Anna szavánál; Aki kiáltással esett a nyakába, S csókos ajka tapadt annak ajakába.

»Eljöttem, szép Annám! áll-e igéreted: Hogy híved e földön mindenhá’ követed? Hogy az Isten előtt letett esküvéssel, A papnak áldása egyesít ez éjjel?«

“‘Hittel tied leszek még ma, légy nyugodtan! Csak azt ne kivánd, hogy atyámat elhagyjam; Nem! én visszatérek... hogy azt megbeszéljem: - Ha mindjárt megöl is - hogy te vagy a férjem!”’

Alig töltének még nehány pillanatot: Sugja Kata, hogy a kocsis már befogott; Nincs itthon a nagy ur, s az ifjak szabadon Röpülnek tova az abrakos lovakon.

Karimás kalapját a szemére vágván: Némán hajt a kocsis a sikföld határán; Anna, híven simul Pali kebelére... S éjféltájban a két boldog célhoz ére.

Kegyes öreg papnál száll meg a mátkapár, S az, egyesítni szívből akarta bár: De ellenállottak némely akadályok... A kocsis egyszerre ajtót nyita rájok!

S midőn leemelte karimás kalapját: A leány rémülten ösmeré meg apját... Csaknem kővé váltak ifjaink azalatt... De az öreg ejtén ilyetén szavakat:

»Tisztelendő uram! Vas Benedek nevem, Ez ifju mátkája szeretett gyermekem; Legfőbb kivánsága atyai szívemnek, Hogy szent eskü által most eggyé légyenek!«

Ugy tetszett a párnak, hogy ez mind csak álom... S mily boldogok voltak a szép valóságon! Hogy fogjanak kezet... apjok rájok pillant, S ők szivből elmondják a szent holtomiglant.

Ölelte, csókolta gyermekit Benedek, Tétetett azután erős kötést velek, Hogy kit váratlan ér közülök szerencse: Párjával közös lesz rangja, neve, kincse,

»Kedves Annám, bírom szivedet, kezedet! Nagyobb szerencsém már e földön nem lehet!« Szólt Pali. ‘Ki tudja...!’ - Vas csak ezt felelé, - S repült a négy táltos megint Kardszag felé.

Reggel csak Annáról volt Karszagon beszéd, Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét; Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták! Kutba ugrott...! férjhez erőszakkal adták.

De minden embernek elállt szeme-szája, Hogy ráhuzta Kunság legbarnább bandája; Hogy a fösvény Vasnál tíz ökröt levágtak, S behullt a feneke száz hordó- s tonnának.

Hívatalos vala boldog, boldogtalan, Négy nap, négy éjszaka vígadván untalan. Kalács, bor kifogott cigányon, koldúson, Még a vándorlót is elfogták az úton.

Piros kun menyecskék, szálas szép kunfiak, S teljes keblü szűzek táncban mulattanak; A kerek mellbimbó vékony patyolatát, Mint egy fényes tallér, ugy izzasztotta át.

Herkó páter is a vendégek közt vala. Az éltesebbekkel beszélt, borozgata. Szóval, olyan lakzit csapott Vas Benedek, Amelyhez hasonlót nem lát minden gyerek.

Mig Kardszagon állott a nagy lakodalom: Kuruc Szuhay az almás-szürke lovon, Vas uram tanyáján termett hamarsággal. - Utána száz meg száz szegény üres zsákkal, -

S szólott: ‘Atyafiak! tudom hallottátok, Hogy Benedek uram ma nyert báróságot, Rám bizta, hogy e nap emlékezetére, Igazítnálak rá tölt buza-vermére.

És ő kegyelmének ez a jó’karatja: Vigyen, ki mennyit bir, egy pénz nélkül adja; Köszönet fejében csupán csak azt kéri: Egy-egy üres zsákot vigyetek majd néki!’

Még csak egy lélek sem volt józan a tanyán, S a kapzsi szegénység rakodott szaporán; S elhatolt görnyedve, - majd a földet húzta Némelyik orrát a nehéz tiszta búza.

Mátyás uram pedig felkapván lovára, Fenyegetve nyujtá izmos öklét hátra; ‘Hahaha! bor, buza magától nem terem, Az üres hordóért, nesze üres verem!’

Megvolt a nagy lakzi, de buzája miatt Majd megütötte a guta Vas uramat; Hát még midőn a nép szállongott a zsákkal: Tölte minden percet méreg- s boszusággal.

Mult az idő s élt az uj pár nagy boldogan, Míg a báróságot várta Vas nyugtalan; Néha ki-kifakadt, de mult boszusága: Rángatva nagy bajszát fürge unokája.

Vas a Hortobágyon jó idő multával, Összeakad egyszer Szuhay Mátyással; ‘No hát labanc uram! emez rákiáltott - Mikor isszuk már be az uj báróságot?’

Elbámult Benedek, s fülig veresedett... »Tatár lapítsa meg a kuruc fejedet!« S fél boszú-, fél kedvvel szólott, hogy haza-ért: »Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!«