Egy vén regét mondok Szent László királyról, A cserhalmi hősről, Bélának fiáról; Ki, - mint megíratott lapján krónikáknak, - Kilencvenkettőt hogy ezren túl irnának:
A pogány kunokkal harmadszor vítt harcot, Kik országán tőnek sok keserves sarcot. Először is vitéz karjának általa, Ő nagy megromlásuk Kisvárdánál vala;
Reájok-nódítván magyaroknak hadát, Vón a kun futamást, elvesztvén a csatát. Másodszor a Tömös mellé rekedének, Hol lőn nagy folyása támadók vérének:
Egy lábig vesztenek partján a folyónak Csupán egy szaladván haza hírmondónak. Ákos vezér alatt, most harmadik csatán, Háborgatá a hont istentelen pogány.
A dolgok mivoltát hogy megbeszélené: Két szemes száguldót futamtatott elé. De vérszemet kapván már a magyar sereg, Jötte árát a kún harmadszor adta meg:
A porba hullt kemény Ákos vezér feje, László király saját kezével ütte le: Megrontá, elveszté utána táborát, Táplálván testökkel az égnek madarát.
Futott, ki a kemény csatán el nem veszett, Erdőkben, bérceken keresvén rejteket; Sok pedig keresztyén-fogságba akada; Imígyen pusztúlt el kunoknak ő hada.
László, ki megveré az ellen hadait, Békében hordozá népének gondjait; A megnyugvásra nem is hagyván időt Ügyes-bajos dolog Tordába hítta őt.
A nép rövidségét mert szivére vette, A helytelenkedőt büntetvén felette; Gonoszoknak útját hatalma elveszté, Szarvat emeljenek, addig nem ereszté.
S bár útain annyi boszúság találta Mikoron feddőzött, magát megbírálta, És a népek felett itélt igazságban, Nagy jó véget érvén minden szándékában.
Orcáját a szegény előtt nem rejtette, De vígasztalással s kenyérrel éltette; Ezért nagy hivségét birta ő népének, Kik látták jóvoltát szelíd elméjének,
És járt az Úr előtt tiszta kegyességben, Ki látta útait magasságos égben. Történt egyik napon, László király midőn Lovagolna, kopár, csendes halomtetőn,
- Hol árnyas rengeteg köríti a helyet, - Tünődő lelke mély gondokba mélyedett: És gondja közepett eszébe nem vevé, Hogy egy gyanús csapat sietve tart felé;
A vert had emberi, lappangó kunfiak, Mutatta fegyverök, mutatta a sisak. Ösmérte a királyt a kósza kun csapat, Látván, mint hulla el szörnyű csapás alatt
Ákos a had feje, a bús vitéz előtt; - A harcos óriást, ösmérte minden őt! - László csak egyedűl, s mi több fegyvertelen! A csapat vakmerő, - fejszámra negyvenen. -
S midőn a rengeteg szélén ólálkodott: Meglátta a királyt s vesztére lelt okot; Kiáltván nagy-fennen vérbosszu szavával: »Társak! veszessük el hatalmát, magával!
Ki által gonoszúl, vitéz kun, harcmezőn Éhesen károgó hollóknak étke lőn!« A mély-gondú király szemét hogy felveté: Átlátta a veszélyt, amely fenyegeté;
Reá már vonva volt a halálnak íja; Hogy éltének várát végromlásra víja; Nem volt bízakodás emberek fiába... Veté reménységét seregek urába!
Ki által népének, mely már elepede, Hüvös forrást nyitott a szikla kebele, S kinek őrző karja fedezte, mint paizs, Éltét a csatákon: benne bizék ma is.
Ki bízik az Úrban, az meg nem szégyenűl, Mert az ő angyali tábort-járnak körűl. László fohászkodék... s az Úr oltalma kész: Földig ketté hasadt az izmos sziklabérc,
Egymástól messze eltágulván két fala, Közben fejszéditő üres mélység vala, Mely őt elválasztá vad üldözőitől, Kik álmélkodással állottak túl-felől;
Majd rettegés között mind hátra-tértenek, - Kezökből elhullván a gyilkos fegyverek. - És míg a szent király bizton tovább-megyen: A csudának jele maradt azon helyen,
Mély lópatkónyomot hagyván a mén lába, A tetőt borító kemény kősziklába’. Sok századoknak lőn azóta múlása, Miképen egy éjnek rövid vigyázása;
Azóta elhamvadt László, a szent király, És sok koronás fő sírboltja álminál; Hanem patkónyoma maiglan ott vagyon Szent László lovának, a szirtes bércfalon;
Hol lassú zörejjel ömlik le a patak, Szirten ülő tisza- s topolyafák alatt. Körűle hallgatás... s a multak képe leng... S az érező kebel mélyen el-elmereng.
Cookies on Poetry Cove