SZÉCSI MÁRIA.

Rendületlen sziklán álltál, Murány vára! Mélység s magasság volt körűled a bástya; És mégis rom levél! rom, mert az átkozott Eskütörés súlya omladékká nyomott!

Hát a magasságban, a tiszta légben fent, Még ott sem volt ember előtt az eskü szent? Nem! mert ki azt még a menyben is megrontja: Asszony kezében volt Murány várnak gondja.

Kemény idők jártak, harcot harc követett, Melyben sok hős elhullt, sok is növekedett, Vesselényi Ferenc ezeknek sorába’ A hirneves Murányt ostrommal megszállta.

A vár víhatatlan kőszál tetejében, Benne elszánt had áll éjjel nappal résen Szép parancsnokának szavára figyelve, - Drága lesz, ha lesz a vivók győzedelme!

Követ jő azonban, sugár deli bajnok, Ha véget vethetne jó móddal a bajnak; S imígy szól: Szép asszony! köszönt Vesselényi, Az erősség békés feladását kéri!

A szó hatott-e, vagy a szép vitéz rája? De lángba borult a Mária orcája; S bár csengő hangjai most kissé remegtek, Büszke méltósággal felelt a követnek:

‘Mondd meg a vezérnek, míg rommá nem válik E fal, és e sereg el nem hull egy lábig: Addig Murányvárba nem lép senki fia... - Különben, üdvözli őt Szécsi Mária!’

Ekkép felelt a hölgy, és így kellett épen, Rákóczinak adott szavaihoz híven; Kinek megesküdt az Isten szent nevére, Hogy nem adja Murányt ellenség kezére.

Így kellett. Szécsi György a halálos ágyon Szólott: Nyomdokomat kövesd, jó leányom! Légy az ügynek híve, s ugy áldva Istentűl... És mindezt Mária fogadta nagyszentűl.

S el sem hagyta még jól a követ a várat: Levelet adának tőle Máriának; Olvassa... olvassa néma bámulattal, Piros lesz, mint a vér, fehér lesz, mint a fal.

Azután legbensőbb szobájába siet, Felveszi, leteszi százszor a levelet: ‘Ő volt... ő volt! e hon legszebb daliája, Szerelmemet kéri - szerelmét ajánlja...’

Majd fel s alá járkál, - s dobogó szivére Szorítván két kezét, nagy volt küzködése... ‘Ah esküm... szerelmem...! melyiket feledjem...? Hajh, de gyenge a nő, gyenge véghetetlen!

Leül Szécsi lánya s a válasz írva van, A szerelem kábult ábrándozásiban; Asszonya előtt most a várnagy megjelen: ‘Farkas! a táborba vidd magad s hirtelen.’

Farkas vén ember volt, hideg durcás képpel, De vad bátorsággal, törhetlen hüséggel, Dühösségig hive a Rákóczi-pártnak, Murányban jobb keze Szécsi Máriának.

S a hű vén embernek nagyon sok volt szabad; Most is a kapunak duruzsolva halad: »Asszonyunk oly furcsa! de már csak megnézem, Mi ördög van írva ezen a levélen?«

S alig pillant belé, felkiált: »Gyalázat!« S tovább megy: szeretlek...! feladom a várat... Hágcsó leend észak-nyugoti ablakán, Melyen Máriádhoz futhatsz éjfél után.

»Vakuljon meg, aki még egyszer elolvas, - Ordított, széttépvén a levelet Farkas - Várjatok... várjatok!« s most maga ír pár sort, S kevés idő alatt megjárja a tábort.

‘Olvasta? mit izent? mit szólt Vesselényi? - Hangzottak eléje Mária kérdési, - Nemde felelni fog, jó Farkas, ugy izent...?’ S rá a boszus várnagy mogorván mond igent.

És néhány perc mulva ezen beszéd után Ágyuk bődülnek meg a szomszéd hegy fokán, S egykét golyó akad Murányvár falába... ‘Hah, mi ez?’ Mária sápadtan kiálta.

»Hogy mi ez, asszonyom? ez a várt felelet!« ‘Ember, ember! hová tetted levelemet?’ »Ízre-porrá téptem, - s ez ment a vezérhez: »Vedd be Murányvárat s Mária tiéd lesz!«

Mint ki fáról nézi a bikaviadalt, Az őrség vad öröm zajában felrivalt; S elbámult, hogy hangzott Mária parancsa: Hamar, hamar fehér zászlót a falakra!

Még vagy kétszer szólott az ágyu s néma lett, Szabadabban vévén a hölgy lélekzetet: Haraggal intette a vén Farkast elő, ‘Hogy mersz avatkozni ügyembe, vakmerő!?’

»Engedj meg asszonyom, nem egészen ügyed! Vagy immár feledéd Rákóczit s esküdet? S kész lennél szerelmi turbékolás alatt, Murányba lopni az ellenséges hadat?

Ha Szécsi György élne...! azonban hagyjuk ezt, - Ha a bus özvegység már olyan nagyon epeszt: Eredj...! de ugy, hogy az eladott ügy átka Ne legyen menyegződ sikoltó nótája!

De hiszen míg engem a jó Isten éltet. E kakuk Murányban nehezen rak fészket, Vágasd ki nyelvemet, de tudd meg, asszonyom: Ki esküjét töri, nyomorult, alacsony!«

S elrohant. Bőszültség vitte az öreget, Míg a vár asszonya méregtől reszketett, S hogy találkozának egy pár óra mulva, A vén Farkas magát egy kicsit kifútta.

‘Öreg ember! most a vérző bántalmakat Bűntetlen elnézem, - egy feltétel alatt: Ha Vesselényinek ez ujabb íratot Teljes épségében sietve átadod.’

»Átadom asszonyom! s ezentul dolgodba Nem ártom magam...!« szólt Farkas hunyászkodva; De aki ösmerte e makacs jellemet, Tudta, hogy máskép szólt, mint ahogy érezett.

Azonban az este közeledvén lassan, Mária szive vert mindig hangosabban; Szerelem és kétség valának vendégi, Az kéjt áraszt reá, ez kínosan tépi.

De vajjon szeret-e? nem csal-e meg gyáván: Szívem örve alatt csak Murányra vágyván; Szerelmem előtte nem lesz-e becstelen: Hogy azt ilyen könnyen megnyerni engedem?

Épen így tünődött Vesselényi lelke: Ez ármányos asszony nem kerít-e cselbe? Hátha büszkén megvet, hogy nyílt ostrom helyett, Áluton kivántam bevenni a helyet!

S ereszt hosszu szálat pók gyanánt a kétség, Aztán a két szívhez kötvén a két végét, Fel s alá futkosott nagy sietve rajta, És a két szív közűl hol ezt, hol azt marta.

Végre eljött az est, és az éj utána; ‘Farkas! bizom benned! - szólott Szécsi lánya - Titkom ugysem tudja senki rajtad kívűl, Menj, várj a vitézre... s ha megjött: add hírűl!’

Helyén állott Farkas, s kis idő vártatva, Nesz nélkül felhágott Ferenc az ablakba, Nem félt, nem volt sápadt, - csak kissé izgatott... Leszállt, amint Farkas hallgatva jelt adott.

»Hol van ő...?« »Csak kövess vitéz úr szaporán...!« És általhaladva két vagy három szobán: Szűk rejtekbe lépnek, - hol veres vérpad áll - S két bakó szemében és pallosán halál!

Meghökkent Vesselényi s bámúlva néze szét... »Hallottad, jó uram, azt a híres mesét, Melyet az oroszlán-barlangról beszélnek?« Monda fagyos gunnyal Farkas a vezérnek.

»Hol vagyok...?« riad fel az indulatosan... »Igazi helyeden! a vérpadon, uram! Nézd: hogy mosolyog rád piros menyasszonyod, S ha a föld el nem nyel, rögtön megcsókolod!«

»Gyalázatos ármány!« - »Gyalázatos magad! Nincsenek ágyuid? Nincsen erős hadad? Hogy így lyukon bujkálsz, mint az eb a dögér’... Cenk vagy, vitézlő úr! Nem Vesselényi-vér!«

»Ki vagy te, nyomorult? hol a vár úrnője...? Átok rá...! de nem, nem, ez nem jöhet tőle!« »Hamar...! meg kell lenni...! el nem mégy e várbul, S tudd meg: szép Máriád kegyes parancsábul...!«

‘Hazudsz vén gazember!’ - s Mária benn terem, - ‘Bocsánat jó vitéz... elhagy eszméletem...’ »Légy nyugodt, én hiszek neked, szép Mária...!« ‘Esküszöm: nem is én! e vén haramia...’

»Haramia ugy-e? mert benne gát valék, Hogy Murány romjáról a késő maradék Árulást, hitszegést olvasson... vén fejem: Mért nem őrültél meg anyámnak méhiben!

Mit nyersz, jó asszonyom, az olyan vitézzel, Ki ólálkodva jár, mint a róka éjjel? Mit nyersz, vitéz uram, oly nőben, ki néked Rút hűségtörésen ajánlgat hűséget?

Méltók vagytok, méltók mindketten egymásra! Egymás megvetése és utálatára...! Ne is legyen áldás, de átok rajtatok...!« A dühöngő Farkas szólván, kitántorog.

És hosszu szünet lőn; kínos feszültség benn... »Édes szép Máriám!« - ‘Édes jó vitézem!’ Valának az első töredezett szavak: A boszantó helyet elhagyták azalatt.

És lágyan simulva egymás kebelére: Fellángolt a két szív rokonérzeménye... De a várudvaron riadt szilaj lárma: Árulás! fegyverre! kém szökött a várba...!

»Holnap...« -, ‘Holnap’ súgák rögtön - s Vesselényi Még alig érkezett a hágcsóra lépni: A várnagy ronta be... s nem látva, kit keres, Felkacagva kapott villogó késihez;

S mielőtt Mária eszmélne: fél szára A kötélhágcsónak ketté vala vágva... ‘Hah, őrűlt...!’ s míg a kés új vágásra készűl; Megragadja a kart egész erejébűl.

Most küzdelem támad, néhány őr berohan... S nem tudva, a veszély kitől jön, merre van? Mária... s egy férfi... hah! kés van kezében...! S a várnagy perc alatt összerogy vérében.

‘Jaj Farkas...!’ »Asszonyom, kezed bekevered... Légy boldog...! hisz jobban alig történhetett, Szökevény s öngyilkos nem lettem. Jó nékem: Azt a gyalázatos holnapot sem érem...!«

A katonák némán elvitték a holtat, Tünődve: mi volt ez? s mi történik holnap? S Szécsi Máriának hosszu lett az éjjel, Küzdve sötét gondok sötét ezredével.

Csikorgó kapui hires Murányvárnak, Vesselényi előtt másnap megnyilának. Dörögtek az ágyuk, - szilaj zene hangzott, És mégsem volt látni egy örvendő arcot.

Mária sápadt volt, kedvetlen, elfogult... Ferenc arca boszus szégyen miatt pirult: Felkarcolt sebhelye kékellett le róla, Mintha a csárdában verekedett volna.

Ördög vigye el az ilyen győzedelmet, - Morgott hada - melyet a főkötő szerzett; És a másik szintugy: mégis csak gyalázat, Ilyen koldusmódra feladnunk a várat!

S ölelték az uj párt boldogság karjai, De teljességéből hiányzott valami; Olyan volt az, mint a pohárba tett virág, Mely szép, mosolyg, de már veszíti illatát!

Alunni ment Murány Szécsi Máriája, Alunni ment régen annyi száz utána, Mind aki boldog volt, mind aki szenvedett... S omladék lőn a vár a büszke bérc felett!