SZARKALÁB.

Nincs magában élni kedve: Nőt keresni, kit szeretne, Vagy gyötörne legalább, Elindult a szarkaláb.

Gazdag a földnek határa; Völgy, halom borul virágba; Könnyü, játszi fúvalom Repked a zöld lombokon.

Mennyi kellem, mennyi szépség! A virágok tarka népét Ifjuság és szerelem, Öleli át melegen.

Vágya vonván szarkalábat, Szebb virágot merre láthat Aprót lépve, délcegen Jár a síkon, bérceken.

Díszben áll a messze róna. S ha csak egy virága volna, Bármi halvány kis virág, Rabja lenne szarkaláb;

Ámde most, hogy lehet annyi Szép leány közt válogatni; Néha hármat is szeret, Még sem tudja, melyiket?

Mert szerethet, válogathat Bájosabbnál bájosabbat; S az a baj, hogy annyi sok, Aki rája mosolyog. -

A virágok seregében: Kihez szóljon, kire nézzen? Mikor minden lomb megett Bűbájos kép integet;

Itt áll a szép büszke rózsa, Szerelmének lángját szórva; Ott a bűvös liliom, Öltözködve gazdagon.

A nefelejts néz szerényen, Epedés van kék szemében, Erdő és tó szépei Vágynak néki tetszeni.

De őt kétség habja hányja, S szeret sok virág-leányba, Most ehez fut, majd ahoz... De nem választ, csak haboz.

Rájok nyájasan tekintget, Szépeket mond mindeniknek; És csapongva osztogat Hűség-esküt, csókokat.

De a másik pillanatban, Hűtelen lesz öntudatlan, Más virágot lát s szeret... Változás az élvezet!

S ha vonzódás szólna hozzá: Megvetéssel viszonozná, S ki hideg marad szaván: Eped, őrjöng az után.

És a sziv üres lesz végre, Szűzies szent érzeménye Szenvedéllyé korcsosul, Önmagának ostorul.

A virágok nemsokára Ráösmernek szarkalábra; Akármit beszél nekik: Rá se néznek, nevetik.

A rózsáról tüske szurja, És előtte béborulva A folyóka szótalan: Hizelg annak hasztalan.

Vidd el innen csalfa szíved...! Ne nyúlj hozzám, öszvecsíplek! S csókolódó ajakán: Égést okoz a csalán.

És a rét virági fogynak; - Vége a tavasz-napoknak! Barnul a lomb, a patak Medre alját mossa csak!

A nyári nap, melegével A virágból magvat érlel; Elhullottak a lepék, - Mennydörgésben szól az ég.

Ábránd s költészet helyébe A valóság s munka lépe; Víg madárka nem dalol, Fészkén ülvén valahol.

Bánat gyötri szarkalábat, Lombja hervadt, arca sápadt; Mely csapongván, elveszett: Szánja most az életet!

S néha multján nézve által, E hazug vigasztalással Szokta csalni önmagát: Vígan éltem legalább!

Oh hiszen, ha ugy lehetne, Hogy kifogyván lángja, nedve, Összetörnék a pohár... De csak teng a csapodár!

Mert ki véle szenved, érez: Senki sincs közel szivéhez S bánat az, mit most terem A csapongó szerelem.

S mely emlékivel vadan viv: Önmagát ijeszti a sziv, Álma oly kisérteti. Száraz kóró lett az élet,

Játékul a kin szelének, Amely rázza, zörgeti. Mignem a vihar megindul. S összetörve, irgalombul

A sirhalmakhoz veti...!