‘Jókor kihozd az ételt, feleség! Ne várd csurgásba a napot; Mert nehezen várja az a delet, Ki reggelig se alhatott!
Annyit vesződik, annyit kárhozik A szegény pásztorember estig! S a kurta éjszakán meg sem pihen, Mindjárt megvirad, hogy lefekszik!’
Szólott a pásztor jókor reggel, S végig kürtölte a falut; Sok lány a kürtnek lágy hangjára Felébredt s újra elaludt.
Kihajtják a jószágot azalatt, S a tehén otthon, s fejetlen marad. A pásztornő is felkölt álmosan, Megmosdott, felöltözködék;
Rocskát akasztva majd karjára, A kútra sétált, mint a páva; Ráérni, a dél messze még! Komja is a kúton vagyon:
- Hát hogy van, mint van, angyalom!? Aztán, a harmadik szomszédba, Tűzért fut egy üres bögrével, Ott a beszédes szomszédasszony
Tele van a falu hírével. Jót mulat az asszony, A dolgát felejtvén, Hir-név és becsület
Megfordul a nyelvén. S haza térvén, fát szedeget, A lencsét lassan tisztogatja, - Jó asszony észre sem veszed,
Hogy délen jár az Isten napja? - Nagy későn végre készen az ebéd. Piros kendővel békötvén fejét: Megy, mendegél a kis szélkével;
»Mennyi sóska, kökény, - gomba! Ebből szedek ebb’ a nyomba’... A szegénynek ez is egy étel!« Szólott a nő, a bérctetőn,
S szélkét, zajdát a fűbe tőn. A nap már délutánon áll, A boszús pásztor néz, vár éhen; Most egyet gondol... s hirtelen
Az asszonynak eléje mégyen... A bércen kedvére gombázott A pásztornő magánosan; De a sürű bokorbul im a
Szakálas farkas rárohan; Kötényét összevissza tépi, Megkergeti, hajtja, rémíti; Reá szörnyű szemez meresztget;
Foga csattog, szakála reszket; Aztán eltűnik... s a pásztornő Férjéhez lélekszakadva jő: »Jaj, jaj! az erdőben... csak hallgass...
Megtépett a szakálas farkas!« ‘Ugy kell! - szólt mérgesen a pásztor, - Ne labodázz az erdőn másszor!’ Elköltvén egyszerű ebédjét:
Álmossá lesz a pásztor képe, Hadd aludjék csak egy parányit...! S fejét hajtá a nő ölébe. Elaludt... s az asszony legottan
Elfojtott hangon felsikolt: Mivel foga között férjének, Tépett köténye szála volt! A pásztor zord férfi vala,
Sápadt, elzárkozott, hideg; A keresztet távol kerűlte, Soh’ sem mondott Isten-nevet; A bércre gyakran éjjel ment ki,
Kihez? minek? nem tudta senki! A nő magához térve lassan, Szivében ilyen gondolat van: - Gonosz, mindig irtóztam tőled,
De olyat mégsem gondolék, Hogy szakálas farkas vagy, s véled Cimborálnak a feketék! Várj, csak várj!... és saját késével,
A férj nyakát gégén metszé el. Futott az asszony, és utána Véresen a dühös gonosz; Kergette, mígnem eljutának
Az erdős bérc tájékihoz. Ott ledőlt a pásztor, - s kínjában Összerugdosta, hányta a követ; S a kőrakás a nép regélő
Ajkától nyert pásztorhányás nevet. - Szakálas farkast attól fogva Nem látott senki a vidékben; Egy van még, az is mély barlangban
Láncra van kötözve erősen. S száz esztendő alatt, Csupán egy éjszakán szabad!
Cookies on Poetry Cove