SÜLYEDÉS.

Szatmárban, melyet a Szamosnak Gyorsan futó hullámi mosnak, A part felett közel, Ki jár a szántóföldeken,

- Hol a fehér kenyér terem - Mély sűlyedésre lel. Mikor vevé eredetét? Régen kihalt tán, aki sejté;

Hiába kérdezed, Még az emlékezet Sem válaszol, rég elfelejté. De róla monda él,

Mit, a serdűlő unokáknak, Beszédes ajka vén apáknak Hiven el-elregél; S tuléli őket a beszéd.

A sűlyedés történetét, Időnek őszült gyermeke: Mondd el nekünk, rege! Egy szűk határu falvacskában

Két ember éle hajdanában; Egyik gazdag vala, De felfuvalkodott szivében; Elűzte a szegényt,

Ha tőle kért Isten nevében. Sok földje, rétje volt, De mégis a másét kivánta; S irigység mardosá,

Ha boldogult felebarátja. Hitetlen volt, s templomkerűlő. Galád, s a más kárán örűlő. Másik szegény vala,

De ékessége volt kegyesség; Kisérte lépteit Jámborság és az egyenesség; Isten félelmiben

Járt a világ s az Úr előtt, Abban nevelte gyermekit, Kik tarták tiszteletben őt. Megtörte szívesen

Kenyerét a bús éhezőnek; Nem tudta balkeze, Mit szíve, és mit jobbja tőnek. A szűk határon birtoka

Nehány barázda volt csupán, De amely termett gazdagon Az istenáldás harmatán. Gazdag s szegény

Szomszédok voltanak; Itt és amott Felnőtt legényfiak. Történt egykor, hogy a szegénynek

Fiára nagy szerencse várt, Elnyervén boldog élet-társul A legszebb, a legjobb leányt. A jegybenjáró mátkapárnak

Üdvet mosolygott homloka, S hangzott vidám öröm zajától A jó szegény kis hajloka. De a gazdag szivét sötéten

Megszállja a gonosz, És a szegény boldog családnak Szörnyű nagy bút okoz; Arany s fortély ugy elvakítá

Az ingatag lelkű anyát: Hogy a gazdag fiához adná A hű szegény menyasszonyát. És míg a gazdag, kárörömtől

Elrészegülten, tombola: Az elszakasztottak szeméből, Titkon kinos könyár folya. Takartak a mezőn javába’,

Száz szorgos, napsütötte kéz Kötött s rakott szemtől nehéz Kévéket a kereszt-rakásba. S már bévivé a koszorút,

Melyet kalászokból kötött, - Szines szalaggal ékesen - A munkás ünnepélyesen, Zsoltári háladal között:

Midőn fiával, a szegény, Keresztiért ment a mezőre; De csak nehány kuszált marok Várt künn a jámbor érkezőre.

S hol izzadás között Szántott, vetett, kötött: Verejtékének drága bére Jutott a tolvajok kezére.

Jól tudta, hogy ki volt! De ajka egy rosz szót se szólt. »Nem hágy el Istenem« sohajtott, S szótlan fiával visszahajtott.

Eljött az őszi forgatás. És a szegény, nézvén előre, Két ökröcskével, szántani Korán kiment a szántóföldre.

De már a gazdag és fia, - Szomszédja lévén balfelül, S vonván ekéjét hat tulok, - Földét elszántá hitlenül.

»Romlást hozál Szegény fejünkre álnokúl; Te lész oka, Ha tán jámbor fiam kimúl;

Te vetted el menyasszonyát, Kévénk vermednek adta magját, Földünket szántod mostan el, Nem félve a nagy ég haragját.

Amint ezt míveled: Ugy áldjon Istened!« S az mond negédesen: »»Ugy áldjon Istenem,

Mint elvevém koldus kepéjét; S föld nyelje nyomban el, Ki másénak veté ekéjét; S ha e föld a tiéd itt,

Bolond szegény: Ne menjek egy tapodtat De sűlyedjek el én!« S amint a szót kimondta:

Megnyilt alatta a föld... Fiastól, mindenestől, Legottan elnyelé őt. És aminő darab helyen

Megfér ekéstől hat tulok: - Fakadván büzhödt víz alant - Maradt mély sűlyedés-torok. S mig a szegény

Mindenhol e csodát beszélte: Boldog fia Világát hitvesével élte. Az éltes magvetők, mikor

A sűlyedésnél szántogatnak: Az ostoros fiúk előtt, - Delelni amidőn kifognak, Vagy a barázdában pihennek,

Megösztökélvén az ekét - Miként nagyapjuktól tanulták, Elmondják a regét. Nem is gyanítva, hogy szavokban

Oly magvat vetnek el, Amely az évek barázdáin Még sokszor ujra kel; Növelve bűbájos virágot,

Amellyet ápolgatni fognak Tovább regélő unokák, a Jövendő századoknak.