SONETTEK.

Fejed fölött ha függ nehéz borúlat, Mint láthatárod, lelked is sötét: Mely szétoszlassa fellegét, ködét, Hiába várod a fényt, hogy kigyúlad!

S a gyászéjnek, - melyben harmat se hullhat, - Magad megadni vagy már eltökélt: Eszmélj! Szövétneket tarthatsz föléd, Mely fényével bevilágítja útad!

Az ige a szövétnek, égi lánggal Nappallá lesz az éj hatalma által. Köd s rém alak szétfoszlik, elsuhan... Csak buzgalom- s hő áhitattal égesd;

Előtted felderít homályost, kétest... S a földi pályán futhatsz biztosan! Járván az élet tengerén, ha rongált Hajód forgatják örvény, szélveszek;

S a hab, mit a kormány nagy küzdve szeg, Fel-felcsap és tajtékozón omol rád: Fordítsd a part felé roncsolt vitorlád, Hol köd, s rémképek nem kisértenek;

Ott megpihensz, ki fáradt vagy s beteg, A vészes út terhét, gondját ki hordád. Igy hátra hagyva tenger szirteit, S gyöngyét, mely annyi lelket elveszit:

Szebb öröm vár a békés öblöt érve, Lágyan rengő hullámin amit ad Elmélkedés és buzgó áhitat... Befogadván a nyúgalomnak réve.

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll, Az ajkon némaság a gyász pecsét; Sok szép reményt ha szíved elfecsélt, S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál! Hajnal derűl az éjből, bár setét, - Érezd a köny s próbáltatás becsét; Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz! Hadd térjen a beteg lélek magához... Így, ha követje ottfenn megjelent, S mint a Noé galambja vissza-szárnyal

Zöld olajág- s az ég jó válaszával: Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend. -