SÍRBOLTBAN.

Meg van forditva már az ősi címer, Kihalt végső tagjában a család, Mely, mig század viradt századra tizszer, Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt.

Beteltek a soros fülkék egészen, - De, - mily végzet-játék! - egy még üres, - Ez egynek is mindjárt lakója lészen, S élő, holt itt többé mit-sem keres.

A házba fenn zendűl a dies irae, E rémes mű értelme s dallama; Szorongás jő az értelemre, szívre, Az ember mintha már ott állana...

S mig készülnek felűl a temetéshez, Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll, Napfény tolúl a százados penészhez, S még zordonabb e fényben a halál.

Mily dús üreg! kinccsel cifrázva, telve, Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazarl Költészettől, művészettől ölelve Annyi emlék, koporsó s ravatal...

Van, ki szeret láttatni bárha holtan: Temetve is hallgatni, sok kevély: S áll a kövön, beszél más-irta szóban. - Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély.

Szép, gömbölyű karú fiucska játszik A rét habos, virágos szőnyegén, De a lepe már-már elszállni látszik, Amelyet tart s néz ujjának hegyén.

Ifjú leány fekszik halotti ágyán, Kit még sok év s boldogság illete, Szép volt; - fehér s hideg lett, mint e márvány Hogy érte a halál lehellete.

Ez újjait nyugasztja zönge húrnál. Az csillagok titkába néz, hatol; A harmadik kezén a mérleg úgy áll, Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol

Sarkát levert órjás mellére tévén: Végső csapást mér a hős zordonan. Feje, ki járt szörnyű halálnak révén, Nyitott szemmel lábához hullva van.

Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza, A rózsatő, a cserlomb és kalász; Egymást szorító kéz; - sziv átnyilazva, Félig sejtet és félig magyaráz;

Mig a kőből féloldallal kilépve Fenyeget, hogy megszólal, megjelen Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe, Ki maga munkáit a történteken.

S mily történet! mi bősz lidércek, árnyak Kisérik a családot e helyig; Multjában fény szomszédja a homálynak, S az élet oly örvényesen telik!

Mi a szülött: az volt előde nyilván, Hasonlók a vér és erkölcs szerint; Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! - A villám Ragyog, rémit, rombol - s egyszerre mind.

Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban, Meggázolá a törvényt s a jogot; - Egymás vérét ontotta, itta gyakran, Ha ellené s szomszédé megfogyott.

Az oltártól rablá el más aráját, Felszedte a templom szent kincseit: Égben, földön nagy méltán gyúlt reá vád... S a birótól nem félt sem ott, sem itt.

De amidőn egy ország szólni nem mert, S az elgyalázott nemzet csak nyögött: Emelt fővel harsányan monda ellent... Felkölt. - Megállt szilárdan Kont mögött:

Hősen küzdött Mohácsnál, - ott kilencen Maradtak, mind erős, szép bajnokok; Sok, bújdosván nagy bújában: kietlen Tengerparton takarja gyér homok.

Szép a lapály, amely kalászt hoz, érlel, De szép a bérc is a mező felett; Ez kölcsönöz tölgykoszorús fejével A tájnak fönséges tekintetet.

És, árnyékot vet néha bár amarra, S uralkodnak felette ormai: Széllel, viharral a bérc kelve harcra, Nem hagyja a völgyet megromlani.

S fájhat, ha dőlnek a bérc ősi fái, Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok; Lehetne tán sokat szemökre hányni, Ha fényes tettök is nem volna sok!

Kevéssel volt bünöknél több erényök, Mely az apákról a fiakra szállt; De annyiszor ez a kevés - ha vész jött Nem engedé elveszni a hazát.