SIRATÓ.

Kőrösnél az ó temető Sirató nevét honnan vette? A legvénebb siremlék mondja meg, Mely századoktól áll felette;

A legvénebb emlékszobor pedig Az ősrege, s barnult irása Gyász idők hosszu sóhajtása, Mely halkan, de fájón emelkedik.

Tatárfutás volt; csendes tüzhelyét Elhagyta a föld árva népe, Rémülten búván erdők, nádasok Kétesen védő rejtekébe.

Míg a szülő sikoltó magzatit Karjára és ölébe szedte: A roskadásig megterhelt fiú Megélemült apját vezette.

Vagy a pogány gyilkos dühének, Vagy éhhalálnak martaléki; Mig földig égtek a gazdag tanyák, S az alföldnek boldog vidéki.

Közel Kőröshez, rég beomlott Földvárnak halma látható; Vizbástya, mely köríti védve, Posványos, káka-fedte tó.

Holott a hóka szárcsa költ, S fürészfogával nő a kollokán; Hol jár a Délibáb tünő vizével, És a lidérc bolyong muló tüzével,

Az nappal és ez éjszakán. A zaklatott nép, a futáskor, Magát a vízi várba vonat, Holott remény és rettegés közt,

Vala ébren, éjjel s naponta, S mély hallgatásban a rideg vár Élő halottak sirja lőn, A kínos életről jelentést

Csak a szivek gyors dobbanása tőn. Vagy néha hangzott élesen Egy ébredő kisded sirása, S reá, szorongó édesanyja

Elcsillapító suttogása. Volt a várban egy özvegy asszony, Három legény fiával egyben; Mátkája volt már mind a három

Legénynek, járván véle jegyben. S kettő, szelid vigasztalás közt, Ölelvén derekát, Ápolgatá a bús üregben,

Lankadt menyasszonyát. Szólítá most a harmadik Mátkáját, halkan, csendesen... A szózat szájról-szájra ment,

De a leány nem volt jelen. ,Isten kezében életünk! - Szól a legény most hangosan - Legyen meg ő szent akaratja,

S mi rólunk elvégezve van; De én a várat elhagyom, Veszélybe’ van menyasszonyom!’ »Mi kába gondolat...!

Halálba döntenéd magad...?« ,Az Úr nevére esküszöm: Hogy mátkámmal halok vagy élek!’ »Megállj fiú, az Istenért...!

Gondold meg: egy és ennyi lélek...! Árúlónkká teend az ut, És a pogány nyomunkba jut!«, Menyasszonyom veszélybe’ van...!

Szólott az ifju és szemének Fénnyel sugárzó tűkörén Elszánás, és hüség ülének. »Isten kezében életünk...

Testvér! megállj, veled megyünk, Bár jussunk a halál révére!« Szólt a legény két jó testvére. S könyhullatási a kezét

Fejére kulcsoló szülőnek, Rimánykodási a szegény Lányoknak mind hiába lőnek. Bucsúra nyultak a kezek...

A forró ajkak összeforrtak, A forró könnyek összefolytak; És a fiúk - eltüntenek. Miként a nyári zivatar,

Dörgésiben tovább-tovább vonúl: Mind távolabb járt a pogány, Az elpusztított föld határitúl. S a mátka, szíve kedvesére,

Az agg szülő édes fiára, A földnek népes rejtekében Mindegyre és hiába vára. S midőn a hirrel visszajöttek,

Kik voltanak kiküldve kéműl, - A pusztulást búsan beszélve meg - Az éhező s eltikkadott sereg Kibútt a földvár rejtekébűl;

De háza táját meg nem ösmeré, Megváltozott a föld alakja; Nem tudna rajta mit pusztítani A felgerjedt Isten haragja.

Fehér csordák, nyerítő ménesek A tágas pusztán nem legeltenek; De az százszorta kínosabb, Hogy ömlött annyi honfi vére,

Vagy jutván a pogány kezére, Rabszíj s inség sanyarta rab. S a halvány mátkalány, És a kisirt szemű anyának,

Az esdekelve várt Fiúk elébe nem futának. Véres homokban, a várhoz közel, Merev holtak feküdtenek;

Szegény szülő s özvegy menyasszonyok! Maradt-e rájok könnyetek? A mátkahűség, s a testvéri Elolthatatlan szeretet;

Itt nyujta véres áldozatra Három virágzó életet. Mert amidőn a jó testvérek, S a feltalált szép mátkalány

A mentő vár felé menének: Rájok tört lesbül a pogány; S hogy nem vezették a dühös hadat Az elbútt társak rejtekére:

A gyilkoló fegyvernek élitül Omlott a hívek drága vére. És esküjéhez az Ifjú hiven hala;

Hideg keblén feküdt Hideg menyasszonya. Pusztán maradtam, mint a megszedett Szőlő az ősznek idejére!

Szólt a szülő, s a két leánnyal Borúlt a hívek tetemére! Majd sirt ásának a gyászos helyen. A tiszta hűség vértanúinak,

Hogy akik egymásért vérzettek el, Egymás porában megnyugodjanak. És még sokáig a gyászló szüle, - Karom vezetvén a két bús leány -

Kijárt a kedves sirhalomhoz A nap nyugalmas alkonyán. Meg-megsiratván a zöld hant felett, A három nő, a mátkát s gyermeket.

Hol a nép elhunyt kedvesit Nyugodni - később - földbe tette: Kőrösnél az ó temető Sirató nevét innen vette.