SÁRKÁNYTÖRÉS.

Csatás-hirű Harangodon, Lekókkadó kalászok Hangatlan zizegésinél, A multban tétovázok...

Ledőlök a sirúl emelt Halomnak oldalára, S lelkem, miként a puszta tér Ködfátyolt sző magára.

S álmába lágy furulyaszó Sülyesztve jobban-jobban: Ugy tetszik, a gyászos halom Kebele meg-megdobban.

S mit érzek...? Kellő fájdalom Lelkemnek gondja, tápja, Körűlfolyván a képzelet Ábrándos délibábja:

Kemény harc volt Harangodon; S piros vérnek folyása - Mint a bércről jövő patak - Magának árkot ása;

S midőn mind egy fenékbe gyült, Kerek tó vált belőle; Az ősmondának ajka úgy Emlékezvén felőle,

Hogy nőtt a tóban, hirtelen, Zöldelő káka, bokra Kövér szárával dőlve a Megfeketűlt habokra;

És benne egy irtóztató Sárkány-kigyó tanyáza; - Pedig volt máskülönben is A népnek annyi gyásza! -

Lángolt taréja, két szeme; Nyelvét kiöltögette; Mig farka, sujtó ostorúl Csavargózott felette.

Fölemésztvén igavonó Barmát a had, miatta Telkét a bús szántóvető Nagy kínnal szántogatta.

De mind-jobban apadt a nyáj, Fogyott a ménes, csorda; Mivelhogy a csikót s üszőt A sárkány ölte, hordta.

Pásztorfiú, hídógyerek Elsikkadott örökre; Rettegve gondolt a vidék A tói szörnyetegre.

Felitta a forrásokat A forró nap sugára; - S melynek szörnyű aszály miatt Kisült kicsiny határa:

A sárkányos tóhoz közel Volt egy magános helység, Hol ifjú lány, ifjú legény Egymást hiven szerették.

Kaszált egész nap a legény; S hogy estére visszatére, Hozzá zokogva ejte szót Ifjabb leánytestvére.

‘Édes bátyám! mátkád oda... Anyját hideg lelé ki, És a serény, a jó leány, Hogy enyhet adna néki:

Korsóval a forrás felé Futott az istenadta! De mint a vén gulyás beszél: A sárkány elragadta!’

Mindezt hallván, nem kelle több Az elbusúlt fiúnak: Kaszájával a partra ment A gyászemlékü tónak;

Holott rögtön reárohant, - Fogas torkát kitátván, S nyakát fölnyújtva ránciból, - A szörnyü tói sárkány.

De két karját a bús legény Csapásra fölfeszíté, S kaszáját, a vad szörnyeteg Nyilt torkába merité;

Mely bőgve, most önoldalát Kinjában tépte, marta, Mig gyors ütéssel a gyepet Döngette szörnyü farka.

Szeme düledt, taréja kék, S véres tajtékot turva: Összetekerül, majd magát, Mint az abroncs, kirugja.

Az élet és halál nehéz Tusája közt, végtére, Orditva felmereszkedett Csaknem farka hegyére;

S a végdühvel nagy, mély vágást Tevén a rét-öbölbe: Rövid kín-vergődés után Elnyult ottan dögölve.

S ahol feltörte a gyepet A sebzett tói sárkány: Hüvös forrás buzdúla fel Harangod sik határán.

Csatás-hirű Harangodon, Lekókkadó kalászok Hangatlan zizegésinél Emlékezéssel járok...

A gyász idők elmultanak; A bősz harcokkal egyben; Most buja sárkerep, mohar Tenyész a tófenekben.

S itt a forrás, Sárkánytörés, Hol minden pillanatban: A hőségben tikkadt utas Számára hűs ital van.