Jöve magyaroknak Elszakadott ága, Jó szerencse hozta Ebbe az országba.
A Tisza s Bodrog közt Nagy vitézlő népek Megtelepedének. Mint a nyárfa, ahol
Szereti a földet, Gyököt ver, ágat hajt, S nő amig csak nőhet: Magyarságnak fája
A boldog vidékben Bokrosodik szépen. És mellette nyulánk Ideges fiaknak:
Mint a teljes bimbó, Szép szüzek fakadnak. Szemlélvén a vezér E dús nemzedéket,
Örömet s bút érzett. Maholnap népemnek Bizony szük lesz e tér! De megnyugodt ebben:
Kirajzik, ha nem fér; S ha élek, tán én is Egykor otthon alszom Távol Dunaparton.
S nyugot felé nézvén Hősi melle tágul; Megszólit egy vitézt Vitézek sokábul:
Eredj követképen Tótoknak földére! Tőlük földet kérve. Ne kivánj most sokat,
Kérd csak a Sajóig; Ha megadják: velök Frigyet kötünk holtig. Mit tapasztalsz pedig,
Vitéz szolgám, Rétel: Hozd meg és beszéld el! Elment s vissza nem tért Elég nap multára;
Követét a vezér Mind hiába várta; Arra neki mordul S népével legottan
Tótok földén toppan. Küldöttem jó szivvel Követet hozzátok; Ki ha meg nem kerül:
Majd megsiratjátok! Tótok fejdelmének Keserün megbánja Népe, tartománya!
Azok megrémülnek Élitől a szónak; De mentik magokat S erősen szabódnak:
Bizony, hogy nem láttuk, Nem beszéltünk véle, Magyarok vezére! Ennyi volt a beszéd,
A két fél beszéde; Azután a kard szólt A hősek kezébe; Tótok hadát, népét
Magyarok elsöprik... - Tudjátok a többit. Rételnek pediglen Se híre, se hamva;
Mert ahogy elindult S ment sebes vágtatva: Halálos veszélybe Hozta egy boszorkány,
Boszankodván dolgán. - Igy mondá ugyanis Tótok fejedelme: Ha ki magyarból a
Határon átkelne, Erővel, fortéllyal Mind elveszessétek... Jót mondok én néktek’ -
S leguggol boszorkány: Nagy fekete holló; Hogy mikor felreppen, Megugorjék a ló;
S lováról leveszvén, Menten nyakát szegje Magyarok követje. Aztán, mint az orsót
Nyomta sarkát földre; S forgott, mig forgó szél Nem támadt belőle; Akkor oszlopával
Lóra, lovagra dőlt, Leverni mindkettőt. De a ló nem bokros, Hogy megugrott volna;
S forgószél nem erős Őt levenni róla; Csupán a por ragadt Rétel szakállára,
Ennyi volt a kára. Patak szélin ül meg Most az ördögborda; Ott terem, akit vár,
Mert azt villám hordta; Hős mond: az átjáró Hol van itt, anyókám? S amaz felel, szólván:
Kettő az átjáró... Ezen itt a bátrak, Amazon pediglen A félénkek járnak.
Balkézre közelebb, Jobbkézre hamarabb... Ki milyen, arra csap! Neki-ugrat Rétel
Baltul a folyamnak, Holott gonosz örvény Tekergési vannak; A rút boszorkánynak
Abban kedve telvén, Mint vergődik a mén, Mely rúg, vág, hogy lába Nem talál keményet;
S midőn keményet ér: Nem jó a fejének. Felütődik egyszer Sisakja hegyével
S oda-vesz hős Rétel. Haragos is, bús is Magyarok vezére: Nem lelvén elsikkadt
Kedves emberére. Se hire, se hamva... Csak a lónyom látszik A viznek habjáig.
És Rétel patakja A viz neve lészen; És Rétel fiáé A vizig egészen.
Mi cseng-bong, mi vinnyog Nagy késő éjjel itt...? - Rétel lova nyerit.
Cookies on Poetry Cove