REPKÉNY.

Magasan áll az ősi vár, A hegytetőnek fellege; Komor, sötét a vár fala, Mint a várúr tekintete.

De van napfény, mely a borút Enyhitse, hajtsa nyájasan: A vár urának jó, szelíd És angyalszép leánya van.

Hallott a leány fegyverzörejt; Látott kemény vad képeket; Sok, harcokon edzett vitézt: De egyet sem szerethetett.

Hallott merengő hárfadalt, Mely hű szerelmet hangozott: És megszerette a leány Az ifju vándor-dalnokot.

S hogy fenn viraszta ablakán, A szellő, a lombos vidék, A csermely és a holdsugár: A dalt fülébe zengi még...

S éjjel, a dalnok képe volt Melyet szerelmének keze Mosolygó nyájas álmai Tündérvásznára hímeze.

A hölgy nem mondta, hogy szeret, A vándor-dalnok hallgatott; De a szem híven elbeszél Sok titkos, mély gondolatot.

És a várúr haragra gyúl, Mert két szívnek titkába lát, - A dalnok lantját eltöri, S kitiltja várából magát.

Zordon, sötét a vártorony, Halovány a fogoly leány; Könyben, vizben áll egy virág Magas cellája ablakán.

S megszólal csendes éjjel, a Letört virág: ‘én kedvesem! Nem látod-e, mint hervadok Rabasszonyommal idefenn?

A hölgy szerette dalnokát, Én tégedet szerettelek; Boldog volt titkon a leány, Boldog valék én is veled!

S hogy elvevé a dalnokot Az irigy sors kegyetlenül: Engem letört, és úgy adott Bús hölgyének emlékjelül.

Magasan áll a vár fala, - Isten veled, hű kedvesem! Én nem soká elhervadok Rabasszonyommal idefenn!’

S a repkény búsan feltekint, Mely volt a várkertben alul, S beszélgetének hajnalig Szerelmöknek fájdalmirul:

‘Ah, bár innen lehullanék Karjába, aki hűn szeret!’ »Ah, vagy mehetnék én oda Hiven meghalni fenn veled!«

Igy mulnak éjek és napok, - Szegény költő! hol vándorol? Sohajt még a letört virág, Él még a szép halvány fogoly!

Letört virág sohaja ez: ‘Könnyebben meghalnék talán, Ha itt volnál, ha hervatag Fejem kebledre hajtanám!

De holtan sem látsz, - hogy behints Szemed hulló könyűivel: Elhervadott virágait Csak a boldog hajitja el!’

S szavára repkény felel, Csendes homályos éjeken. - S a hang mindegyre közelebb, - »Megyek, megyek, hű kedvesem!

Mely a boldogság idején Szelid gyönyörben ringatott: Ápolgató karom között Muljék el vég-pillantatod!«

Kúsz a repkény, - s fölebb, fölebb Kapaszkodván gyorsan halad; Folyásba ment indáival Befutja a kormos falat.

S mig haldokolva a virág Vég-szirmait hullatja fenn: A hű repkény emelkedik... - Emel a tiszta szerelem!

A fal magas és meredek, - De a repkény fölebb hatott; Édes, kinos találkozás... Elérte a várablakot.

Ott a repkény hű karja közt Szólt a virág: ‘én meghalok! De a tiedhez forrjanak Én életemből a napok...

Mi késő őszig hátra volt, Mi még reám nézett vala: Reád maradjon életem Zöld lombjának virúlata!

Igy két élettel töltsed át Zöldelve a telet, nyarat; Elhervadok, - de élek igy Én is tebenned s általad!’

A tört virág elhervadott, Alusznak a költő és leány, - Romokba dőlt a büszke vár, De a repkény zöldel falán.

Kihűl, hamvad a kebel... De túl időn és életen: Örök virúlatban vagyon A költészet és szerelem!