RÉGI TÖRTÉNET.

Fel, fel Izráelnek sanyargatott népe! Sorsod régi átka enyhűlni kezd végre, A szabadulásnak szép hajnala támad, Megszűnik, elmulik a terhes szolgálat.

Faraó, rettentvén ég és föld csapása, Enged, - s hajlik, hogy a népet elbocsássa; Mikorra szót s esküt visszavesz, megmásol, Egyiptom földétől legyen e nép távol!

Megy a roppant sereg, - egymást támogatván Mindannyi nemzetség, a Gád, Aser, a Dán... Zajlik, mint a tenger külön-külön habba, Mégis egy és egész, nincsen megszakadva.

Előttök maga jár az Úr, ködben, lángban... Az ég mannát hullat étekűl csodásan; Utjokban a tenger elválik, mint a fal, És összefut, midőn Faraó jön haddal.

A hosszú bujdosást a nép mégis unja! Nehéz a szabadság, s a honszerzés utja! Sokan megvénűltek, sokan meghalának Látása nélkül a boldog Kanaánnak.

Ha van, ki szilárdan törekszik a célhoz, Kit sanyar s akadály küzdésre acéloz: De a nagy sokaság alélt, tunya, dőre, Boszantja e merész kiáltás: előre!

Oh mert a szolgaság, ha hosszú, elgyaláz, Áthat csontot, velőt, mikép a tolvaj láz! A békó öl, nem mint a kard nagyhirtelen, Tőle sziv és orca lassan lesz vértelen.

E nép sem az erős Izráel, ki vala... De akin meglátszik a hosszas nyavalya, Kit a küzdés rettent, a reménység untat S felejti, melytől fut, a keserves multat.

Neki a jövőért szenvedni oly nehéz! Meg-megáll utjában s hátra-hátranéz... Arra tekint, hol vagy Egyiptom határa, És visszavágyódik a vöröshagymára...