Ugy ohajtom, égek látni Annyi, annyi év után! Álmaimnak kétes utját Messze földön mig futám,
Melyek egykor a sikon a Házat, udvart jelelék: Most is híva integetnek A magasló jegenyék.
Láthatom hát nemsokára Ama tisztelt arcokat, Melyeken, mint oltárképen, Nincsen szeplő s karcolat.
Nyílik a kör... ah az óra Nékem üdvöt szerze itt...! S vágyom újra-élni a mult Kedves, édes perceit.
S mig ez érzés úgy siettet, Van, mi gátol s visszatart: Nem látott-e ez a ház is Rázkodást és zivatart?
...Távozunk, - s mi fényes, ép volt: Elsötétül, romba hull... Ház galambja, kert virága Megjöttünkig elvadul.
Hátha itt is változásnak Hordja minden gyász-nyomát! Búbánatban, feketében Lelem a ház asszonyát;
Komor csend a folyosókon, Vén fű a lak udvarán... S urát kérdve a cselédtől; Ez bámulva néz reám.
Hátha a zárt kapu mellett Mérges állat agyarog, Ingerült hang kérdi belről: Mit kivánok? ki vagyok?
S megütődöm a lakóknak Ösmeretlen képein...! Hátha - hátha - mig von a vágy: Tétováznak lépteim.
Ah! jobb lesz tán, visszatérve, A mult képét őrzenem, Ha megcsalhat s bánatot nyujt A valóság, a jelen.
Szebb a tájnál, - hol az őszi Fagylaló szél átsuhan - Másolatja, mely mutatja Festve bár, de lombosan.
A ház, mint volt álljon: a fal Vad babértól zöldelőn; Benn, helyén a régi bútor, Láng, parázs a tüzelőn.
Ur és asszony arca légyen Nyilt, redőtlen, mint vala; És a légkör fényes, hangzó Az örömnek általa.
Lássam a család virágát Folyvást ifjan és üdén; A fiúkat játszadozva A gyümölcsös zöld füvén;
Mint repül a sárga hajfürt, A piciny ajk mint cseveg... - A szép emlék nálam ezt a Képet örökitse meg!
Cookies on Poetry Cove