Repülnél lelkem, fenn repülnél A táj szellőivel, Mely a nyilt rónaság felett még Szabadságot lehel;
De a magasból földre von le A súlyos fájdalom, Fenn még jobban elédbe tűnvén A sors-alázta hon.
A hon, hol egy hős nép bevégzé Zajos történetét, És most egykedvü jóra, roszra, Többé se vár, se félt.
S e földön, hol vérzett-virágzott Nyolc hosszu századig, E földön, mely már nem hazája, Mint a zsellér lakik!
Oh puszta! elvész nem sokára Vadon költészeted! Hol a pásztor vigan bogárzó Gyulyát terelgetett,
S a délibáb rengő tavában Szilaj mén vágtatott: A pásztortűz, a furulyaszó Kialszik, elhal ott.
Mely oly szabad volt, mint lakója S láncot nem ösmere, Felhasogatva, mérve lesz a Dús rónaság tere!
S a népek koldus söpredéke Felkel nyugat felül, S a tejjel és mézzel patakzó Földön megtelepül.
Mig önvérünk más nép honából Felénk vágyik, siet, És el van keblünktől szakasztva, Mint parttól a sziget:
Ki nékünk még köszönni sem tud, Akit nem ösmerünk, A drága véren szerzett földet Az ossza meg velünk?
Ki sem mult még a hős oroszlán, Bár arca jéghideg, De megrándul még szíve táján Egy-egy vérző ideg:
S felette már a ronda varjak Csoportja megjelen, És üt falánk, gyalázatos tort A félholt tetemen.
Alighogy a villám lesujtá A bátor keselyüt, A fenn szürkűlő sziklaszálon Még fészke meg se hűlt,
Hol a nyílröptü sólyom is csak Nagy félve járt elébb: Csipogva fürdik s üt tanyát most A szemtelen veréb.
Oh mind ez úgy fáj a magyarnak...! S ha ajka netalán Egy-két nótán enyhíti kínját: Megütköznek dalán...
A sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad: S magát az elnyomott magyarnak Kisírni sem szabad.
Meghalsz, én nemzetem! - s halálod Ha elvégeztetett: Mért nem döfik hát már keresztül Egyszerre szívedet?
Mért gondolnak végperceidre Mesterkélt kínokat? Hogy mint egy vak Sámson - kacaj közt Szenvedj hosszan, sokat!
Repülnél lelkem, fenn repülnél A táj szellőivel, Mely a nyilt rónaság felett még Szabadságot lehel:
De a magasból földre von le A súlyos fájdalom, - Fenn még jobban elédbe tűnvén E sors-alázta hon!
Cookies on Poetry Cove