Vigan mosolyg a föld határa,
Az ég felette tiszta, kék:
Mintha e napját a világnak
Ottfenn is megünneplenék!
Ah, a mosolygó föld, derült menny
Sötét, borúlatos nekem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Virít a rózsa, és a hajnal
Harmatja még kelyhén ragyog;
Az ünneplő sereggel én is
Pünkösti rózsát szaggatok!
S halotti koszorúba füzve,
Bús harmatot hint rá szemem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
A népnek arcán ájtatos csend,
Szivén vallásos buzgalom;
És rajta, a szent nap diszére,
Fehér, piros köntös vagyon;
Én gyászban járok, bánatomnak
Sötét ruháját viselem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Busan szól az ünnep harangja...
S mig más az Ur házába mén,
Hogy emelkedjék a legelső
Pünköst csudás történetén:
Ah, addig a mély fájdalom szól
Emésztő lángnyelven velem...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Hová nézzek? szeretteimből
Egyik beteg, másik halott,
Nem enged álmat annak a kín,
Emez végkép elszúnyadott.
Ott a bus zaj, itt a halálcsend
Egykép sebet vág lelkemen...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Letört fájáról életemnek,
Letört az egyik lombos ág;
Enyészetes forró szelével
Sárgitja a kór másikát,
S ha még ez is... száradj ki akkor
Lombatlan bus fa, életem...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!