Sárospatak tetőin, hol a gerézd fizet: Javában állott a bő, a várva várt szüret. ‘Egy híja száz a hordó! sajtó, kosár tele, Tudom, hogy a kerekszám bőven kilesz vele;
Ezt híják bő szüretnek, ezt ám fiúk! mikor, Hordó szükében, a must a kádakon kiforr, Mely édes, mint csak a méz, amellett meg tapad, A lép se fogja össze jobban az újjadat!’
A tűz körül sürögvén, imígy hangzott vala A jókedvű hadastyán, az agg vinclér szava. »Bátya! jól mondja a tüz s még úgyis alhatik, Pogánykutról ha tud, hát beszéljen valamit!
Mert tudjuk, mily bort szűrünk itt a bérc oldalán, De a név hogy ragadt rá? kelmed se tudja tán!?« ‘Tudom biz én! Ha szóban bor van, meg háború, Már akkor a beszédet csak hadd reám fiú!
Kit elvitt a gohértól a kard, meg a nyereg: Ismét csak a gohér- és kapához tére meg. Szerettem azt is, ezt is... de halljuk a regét: Pogánykút hajdanában honnan vevé nevét?
Sok háborút viselt a Magyar nép egykoron, Csúfot tevén nem egyszer A jó szomszédokon;
Egészen vériben volt A háborúskodás: Ő bánta mást, ha őtet Nem háborgatta más.
Ha kardját megpróbálni Nem volt kinek fején: Ugy egymást fojtogatta, Tulajdon tűzhelyén:
S hallátok úgy-e hirét, Hogy a kontyos pogány Másfélszáz évig ült a Visszás magyar nyakán?’
»De bátya! a regére Igy reggelig se jut, A kút felé előtte Járatlan már az ut!«
‘Igazság...! már beszélem A gyász történetet: Mikor volt? nem tudom jól, De rég történhetett;
Hegyalján híre fut, hogy Imitt jön a török...! - És a levél az ágon Hiába nem zörög! -
A megrémült lakosság Kipusztitá lakát; Elrejtve, földbe ásva Féltőbb tulajdonát;
Erdőkbe, nádasokba, S barlangba rejtezék; Meg is jött nemsokára A ronda csőcselék.
Hogy épségben maradna A bérc arany-leve: Gondoskodott felőle Sok gazda eleve;
Hegyalja emberének, Ugy most, mint akkor, a Legféltőbb kincse lévén Hatalmas ó bora.
Pogánykútnál a bércen, A bortermő vidék Legjobb pincéi voltak Azon időbe’ még.
De mind elpusztulának, Mert régi a dolog! - Ma is még néhol a föld Oly hangosan dobog;
Elég az hozzá, borral Mind telve voltanak; Egyszer csak ugy gurúlt le Hordó meg átalag,
A hegynek oldaláról, S az aljig meg sem állt... Holott a gazda számos Mély gödröket kapált;
És a forrás vidékén, A bokrok közt, sokan, A hordót földbe ásták Nagy fáradságosan.
A rút pogány, dühében, Pusztíta, égete, - Gyászos lett mindenütt a Vidék tekintete. -
Bércekre, hegyre mászott, Az erdőt felveré; - Magát mutatni, még csak Egy lélek sem meré. -
S véletlenűl, a hosszú Kalandozás között, Hol a bor volt temetve, Ezen vidékre jött;
S itt, a rút fajzat, addig Szaglált, ólálkodott, Hogy meglelé az áldott Italhoz a nyomot.
Az a jóféle aszú Beh is kár volt neki! Nem szántam volna mind a Nyakát tekerni ki!
Mert nem tekintve semmit, Szabad, vagy nem szabad: Ivott, mint a szivárvány, Majd hogy meg nem szakadt
És annyi gyűlt a kuthoz, És annyi bort bevert: Hogy, mint a zsák a szérűn, Egymás hátán hevert.
Lopózva két magyar jött Most a forrás felé, Edényét hűs vizében Hogy megmerítené;
S a búvó rejtekekbe Hogy megvivék a hirt: Fegyvert fogott kezébe Legottan, aki bírt;
S a részegült cudar nép, Kevés idő alatt, Vérébe, borba fulva, Hevert a fák alatt.
A tájról nemsokára Eltisztult a pogány; S lakába tért meg a nép, Sok szenvedés után.’
Elmúltak a futások, a háborús napok, A régiek kidőltek, mi élünk általok! De ott, hol a pogány vér hajdan ömölt, maig Pogánykutnak a hűvös bérc-forrás mondatik,
Mely futva bokrok alján, csavargó árkot ás, S jót-jót iszik vizéből az eltikkadt kapás.
Cookies on Poetry Cove