Nagy sáskajárásról lesz emlékezetem, Mely támadott vala távol napkeleten; Töröknek mondta ezt a jó magyar szája. Szomorú időknek szomorú nótája!
Sarcoló készségben üle Szolnok alatt A pogány seregből egy jókora csapat; Lova a magyar ló abrakját elvette, Maga meg gazdája kenyerét megette.
A szomszéd helységek valamelyikében Motoszka támadt a jó kántor fejében, Hogy a törököket ő bizony megnézi: Mit, mit nem csinálnak lófarkas vitézi?
Volt kántor uramnak két szép tulajdona: Nem pállott meg a bor előtte, de soha! Pipáját mig ivott, csak addig nem szítta; Pipás kántor, - már a vidék csak ugy hítta.
Egyszer hát kiballag a falu végére. Onnan lopakodva a bodzásba ére, Azután meg guggon ment az ér-oldalon... S egyszer látja: hogy már elég közel vagyon.
Sürü galagonya-bokor volt nem messze, Ott lesz még egyszer jó, ott nem vesznek eszre! S benne űlt a kántor két-három perc alatt... Előtte lóháton cifra török csapat. -
Nézte: mint forgott a sereg ide s tova, Tüszkölt, ágaskodott nem egynek a lova; Nézte a sokféle eszközt és szerszámot, S nagyon kedvére volt minden, amit látott.
S míg ezeken függött két szeme és esze: Zsebjébe elszökött pipájaért keze; Megtölté s kiütött reá a revébűl, - S mind ezt tevé a jó kántor tudta nélkűl.
És lőn nemsokára, hogy a bokor felett, Mintha égetne ott valaki töreket, Vagy volna befűtött téglaszín kéménye: Kékszinű füstoszlop csavargott az égre.
A füst szemébe tűnt a török vezérnek!... S a kántor látja, hogy felé nagyon néznek! Nem tudja az okát, csak ugy fűl és fázik... S akkor veszi észre, hogy hiszen pipázik!!
Azonközben néhány török oda nyargal, A bokrot szurkálják, veregetik karddal! A »falu torkából« majd kimegy a lélek... Végre ráakadnak, - vége van szegénynek!
Mégis csak meghagyták a vezér szavára, Kinek nagyon tetszett szörnyü pipázása; ‘Ne bántsátok - monda - ki így tud pipázni: Nem lesz azzal szégyen egy szál kardra szállni!’
És kikiáltja ott a falu-végen: Mikép a kántornak bajvívása lészen! És ha a törököt a harcban leveri: A helység adóját husz nap elengedi.
Összefut a hírre a falu népsége, Százféle beszédnek se hossza, se vége; Kántor uram pedig epekedik nagyon... A mennykővel üttet dohányt, pipát agyon.
Lefityeg az orra, mint beteg pulykának, A bátorító szók semmit sem használnak; Mondják: vágja agyon, eb lelke pogánya!... De ő nem szól semmit, csak fejét csóválja.
Végre megesik a népnek szíve rajta, Szánalommá válik a biztatás hangja; S a sok sohajtással kiveszik sodrából, S íme szemlátomást felvidúl magától.
»Sohse sohajtsatok, sohse busúljatok! Egyszer meg kell halni, természetes dolog! Hanem amíg élek, illő, hogy jól éljek, Ugyan hozzatok csak egy kulacs bort, kérlek!«
S amint felvágja a jó bor nyelve csapját: Vígan félreüti szőretlen kalapját; Még a rosz pipa is kegyelmet nyer nála, - »Majd megtanítlak én, lánchordta pogánya...!«
Harmad-napig igy megy a helység házánál Talpig pipafüstben, torkig borszeszben áll, S aprítja a pogányt a vitézlő kántor, - »Fogtam én törököt - monda - egyszer-másszor!«
Azonban ütvén a bajvivás órája, Tántorgott, reszketett a jó kántor lába; S látván rettegését, így suttogott a nép: Sohse látjuk többé pipázni ő kelmét!
De felbátorodott. És most összevágnak, Nem engedvén kemény tartásban egymásnak; Most lelket kap s imígy szól vidámon a nép: Dejszen már egy cseppet se féltsük ő kelmét!
Oda vág az egyik kard hirtelen e szóra: Mintha csak a mennykő csapása lett volna; Oda néznek... s nincsen többé fej a pogány... Vagy mit is beszélek? - a jó kántor nyakán.
Szegény nép elnémul, s csendben haza megyen, Forgatván elméjét a bús történeten; A közös megjegyzés is végre ez leve: - Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme! -
Cookies on Poetry Cove