PÉTER.

A völgyeken vihar nyögése kél Nagy éjszakán s a mennydörgésinél Villámok tépik széjjel a borút Hasgatva tölgyet, százados korút.

A dúlt folyam sötét habokba forr, S mélyébe sziklabérceket sodor. Szörnyű a földet rázó csattanás Szörnyű utánn’ a percnyi hallgatás.

Irtóztatóbb az ég mikor leend? Mikor a végítélet eljövend. Ki jár az éjben ott magánosan? Alatta ár, felette tűz rohan.

És a villám, ha lámpaként kigyúl, Sugárinál körültekint vadúl. Kinos mosoly vonúl el ajkain Vad elszánás űl dúlt vonalmain

S kihivólag emelve fel karát, Gunyolni látszik a vész táborát. - Ember! megállj! ha féled istened, Haragjában vészes kisértened.

Jobb lesz, ha kinos lelked földre hull, Mig a nagy ég haragja elvonul. Megy ő... mit annak fergeteg, vihar, Kit a trónvesztés égő kínja mar?

Ki zsarnok lett hatalma bíborán, S üzetve fut, túl bércen és hazán. Péter! Péter! fejének a magyar Nem kényurat, szelíd atyát akar.

Ki türelmével, mint te, visszaél, Királypálcán koldusbotot cserél. Eltünt a borzadalmas éj, A nap ragyogva kel,

S mig a kiállott vész után, Uj élet árad el; Küzd és ví a futó király, Magával zordonúl,

S az üldözők elől sötét Romok közé vonúl. Körötte csend,... keblén vihar S a kínos érezet,

Hogy nincs többé trónjához út, Gyilkolva fog kezet. Vadúl szökik fel és keze Ökölbe görcsösűl,

Alatta térde megtörik Levél zörgésitűl. Éles szablyát villogtat most, A reszkető felett;

Hatalmát adja vissza majd A csalfa képzelet. Küzd s ví magával míg az éj Leszállván, semmi nesz...

A vad király ösvény után Aggódva tévedez. Itt puszta sziklaormokon Mélység ásít felé,

Ott rengeteg fedezte völgy Az útat elnyelé. Míg kínosan előre tör S tovább, tovább halad,

Széles folyam partján az út Előtte megszakad. Kivel mint villámos ború, Egy nemzet átka száll,

Enyhet, nyugalmat nem talál Kevély Péter király. Nagy éjfelen mély csend lebeg S im lengve csolnakon

Halkan vált szót két férfiú S halad zajos habon. És mond egyik: »Ne kérd uram! Hogyan van hon s király,

Határin él egy szörnyeteg Átkos nevén: viszály. S a fejdelem! István király Sírjában sem nyugodt,

Hogy trón s pálcája ily bitor Kezek közé jutott. Német Péter követte őt, Velence korcs fia,

Kiben király helyett hóhért Talála Hunnia. Sohajtva nézte a magyar, Hogy német és olasz

Kalandorok lepték honát, Mint dús mezőt a gaz, És nem hinnéd jó idegen, E nemzet-söpredék,

Rang s hivatalban a magyar Fölé emelteték. S ha szót emelt a hon fia!... Kérdezd a sírkebelt,

Jó szándokú szavára vad Halálcsapás felelt. Vagy súlyos láncban szenvedett Dühén, a férfikar.

Mit szóljak még? ős birtokán Zsellér lett a magyar. Titokban nőtt sok szép leány S bús anyja reszketett,

Mert ám, ha bája szembetűnt, Menthetlen elveszett. S ki volt első, ki vakmerőn Sok szende rózsaszál

Ártatlansága édenét Feldúlta?... a király! Csak titkosan nyögött a hon Míg a csanádi nap!...«

A sajka leng s a hallgató Kék ajkiba harap. »Jött és földönfutó leve E gyáva szörnyeteg...«

A kormányos szavát gyilok Döfés szakasztja meg. Hörögve a bús áldozat Sötét habokba hull...

Felette lenge csolnakon Gyilkosa áll vadul. Péter! Péter! hová ragadt Bőszült indúlatod

A partra istened se visz, Hanyatlik csillagod! Zúgó habok játékaul Kormánytalan csónak halad,

Kétséggel ví a benn ülő, Míg tart az éj s ha felriad, Sohajtja: bár ne lenne regg! De isten tán csodát teremt?

S kit a világ imája vár, Az új korány el nem jövend? Im szürkül, oszlik a homály, Fény árad el kelet felől.

Légy üdvöz lombok dalnoka! Ki új napunk hirnökje lől. Lágy énekedre a kebel Szent érzelemmel eltelik,

S a minden lét okához egy Hálás fohász emelkedik. De a gonosz remegve hall, Most lelke vad s pokolsötét.

Mert a nyugalmas éjfelen Legyilkolá emberfelét. És most törékeny csolnakon Hová ragadja sorsa őt?

Ártatlan vér felpárolog, S boszút kiált az ég előtt. »Hah« s Péter összerázkodik, Sápadt arcán réműlet ül,

Az ölt hajós utána úsz, Vért fagylaló kisértetül. Fölzúg lelkén a bűntudat - Vérén hizott vad óriás -

S számára zúgó sírkebelt, Sötét hullám fenekben ás. Rémarcokat lát. Felszökik. - Mert ám az agy zavarva van -

Nem lát, nem hall, eszén kivűl Zúgó habok közé rohan. Fagyos börtöntorok Vad éjszakát lehel,

S bár isten a napot Boltjára tűzze fel, Ki vad kinok között Fövényire omolt,

Sötétben hagyja a Világtalan fogolyt. Ott ül a mult idő Tördelt emlékivel,

Lelkén vampir gyanánt Ujlag rágódik az; Vércsepp barázdol a Dult arc-vonalmakon,

Ajkin kinos beszéd Kél kínosb hangokon. »Hah!... mégis éj van? s ily pokolsötét, Költsétek a napot futásra fel!

Királyi számmal én parancsolom, S megszégyenűlve megtörik sugára Királyi széken fénylő bíborán. - Szétnézek a világon, mely sajátom!

Nem! nem: csak engem költsetek fel e Vad álomból, mely nyomja lelkemet. Fejemre tészem fénylő koronám, Hogy a világon fény s nappal legyen,

S a népek égető sugáritól Szemfényt veszítve arcra hulljanak!... Ki úsz felém a mély hullámokon? Talán a holtak kelnek újra fel?

Hah félre, kígyók! én király vagyok, Szemem vigyáz a nép jóllétire, Kin... nem... oh kin! nem szabad! Oh irgalom! halljátok!... százezer

Szempárt adok váltságúl! irgalom! Átkom reátok, gyáva gyilkosok, Kik megmentetek a habok közűl, S szemem vad gyilkotok hegyén megmaradt.

Ki mer kacagni? porba szolga nép! Fölkent királyod én . . . . . . . . . . . . . . . . Ah! hol vagyok!? Hideg falak! Vak éj! halotti csend - - -

Tán élve sírban... oh!!!« . . . . . . . . . . . . . . . . Szegény király! Oltár előtt, szent ígék ajkain, Az Úr szolgája áll;

Imája szentelt tömjénfüstiként Az Úr elébe száll. S amelyet esdve kér engesztelő Szentséges áldozat,

Kiszenvedett királynak álmira S lelkére béke hat. S mig Pécs tornyai mélyen megható Hangokkal zengenek,

Péter király és szenvedései Felkölthetetlenek.