Bús virágán a perpétuelnek Titkos vágyak sohajtási kelnek; A sohajtás száll a violához... S vissza, fájó meg nem hallgatást hoz.
Szerelemmel néz a szép virágra, De ez hideg, mellőző iránta! S hogy előtte bős lelkét kitöltse: Három követ mégyen végre tőle,
Kik háromszor meghajolva mélyen, Violához igy szólnak nevében: Amióta láttalak, Álmam, nyugtom elveszett...
Ah, hallgass meg... vagy ha nem: Vedd el e bús életet! Lelkemben az érzelem Tiszta, fényes, mint a hó;
S nem tudom kimondani, Mily forró, mily lángoló...! Mi a válasz...? ajakad Még ne, ah ne mondja ki...!
A reménnyel szívemet Engedd még ámítani! Hallja mindezt a kert violája, De kitérő választ adva rája:
Gyötrelmére perpétuelnek A virágok búsan visszamennek. Több sikerrel mégis aki járjon: Követségbe mégyen ujra három,
Kik előtte meghajolva mélyen, Szólnak a bús szerető nevében: Érted égek, szép virág! Ah, tekints rám nyájasan...
Szivemben a szerelem, Hervadhatatlan mint magam! Boldogits, ah boldogits... Ne légy olyan idegen:
Egy füzérbe fonjon az Édes boldog szerelem! Ha tudnád mit szenvedek... Gyötrő kétség habja hány!
Szivemben a bú lakik... Arcom könyűs, halovány! »Nem szeretlek... nem foglak szeretni!« A kegyetlen válasz ennyi.
És utószor a kevély virágnál: Megjelen még három bús virágszál, Kik előtte meghajolva mélyen, Igy beszélnek küldőjük nevében:
Puszta lett a szép virág... Messze szállott a remény...! Csillag és hold nem ragyog A csalódás éjjelén!
E kebelben nem maradt Csak a gyilkos fájdalom; Mégis aki adta ezt: Áldanom kell, áldanom!
Végem eljött... örökre Hervadatlan maradok! Hű szerelmem tart meg úgy... Isten hozzád... meghalok!
Útra kelvén a követ-virágok: Néz sokáig viola utánok; Jobb szeszélyben, bánni kezdé tettét, S várja: hogy jön tán még egy követség!
Ah, de nem jön, - nincsen aki küldjön... Hol meleg sziv sohajtási keltek: A kebel s ajk megszáradva állnak... Lelke elszállt a perpétuelnek!
Cookies on Poetry Cove