Panaszkodjam talán, hogy életem
Annyi zaklató bajjal van tele?
Vagy szidjam a világot, végzetet:
Hogy vadállat az emberek fele?
Nem, nem! csak űzz, csak zaklass, sors! ne félj,
Meg nem átkozlak téged én soha;
Mert igy szeretem én az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona.
Szép, szép a csendes holdvilágos ég,
S a tenger, midőn nyúgalom fedi;
De ha csattog, - villám villámra gyul,
S harsog a hullám: ez az isteni!
Távozzál tőlem, béke, nyugalom!
Te élet és kedély halvány moha...
Én igy szeretem, igy az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona.
Keblem tömlöc, benn vágyaim rabok,
Békétlenül csörgetve láncukat,
Ki megsértsen, megöljön, ha lehet:
Egy-két jó barátom mindig akad;
Igy kivül, belől zaj és izgalom,
Kivül, belől hullámok ostroma,
De igy szeretem én az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona.
S légy áldott, sorsom! hogy gondoskodál
E harcról, melyben nagy kedvem telik;
Kiket rám küldél, hogy marcongjanak,
Oh adj még élesebb fogat nekik!
S most jertek: vágjon földhöz, aki bir,
Mert különben majd én vágom oda...
Igy, igy szeretem én az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona!