Ébredj fel, ébredj álmaidból,
Földnek határa, völgy, halom!
A költő dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldűljetek...! a gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat;
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat!
Szeretni nem mer a madárka...
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak... nincs lomb az ágon.
Reá hűs árnyat hinteni;
Pedig... véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt kicsínyei.
Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak,
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh keljetek fel, rét s mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá - játszani!
Ébredj, szendergő élet ébredj!
Hideg sirodból tört elő,
Boruljon illatos virágba
A szintelen halom, mező!
Harsogjon a lég, a ligetben
Dal és visszhang beszéljenek;
A rétet dus rendek borítsák,
A rónát ért kalász-fejek!
Elég az álom! - lankadást ad,
Ha hosszu, új erő helyett,
Természet, a feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesűlés
Gyümölcshozó üdvére vár!
Hideg világ! mély álmaidban,
Halld és érezd meg énekem,
Amellyel hivlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal
S meleg sugárak erejét!