‘Légy üdvöz, jó természet, Édes szülőanyánk! Nyájas szerelmed árad Kikeletkor reánk!
Mi vagyunk a kinyilt föld Első virágai, Hozzánk jön a legelső Szellőcske játszani.
Az égnek tiszta mézét: Az édes harmatot, Testvérink közt először Velünk kóstoltatod!
A csillogó verőfény, Mely reszketőn ölel: Meleg csókját, szerelmét Mással nem osztja fel.
Alusznak a virágok, Mi már ébren vagyunk! A bérc mogorva képe Megenyhül általunk,
Mi, mintha nyelve volnánk A jó földnek, ki szól: A közelgő tavasznak Tündéri bájiról.
Légy üdvöz, jó természet, Édes szülő anyánk! Nyájas kegyelmed árad Kikeletkor reánk!
Ifju kikircsek ajkán Igy hangozott a dal, Eggyé olvadva a táj Lassú fuvalmival.
Igy örvend a szelid nép, De van: ki bús, beteg, Nem mondja a tavaszdalt, Melyet mond a sereg. -
Hát a piros virággal Szomszéd a halavány? Vagy együtt jár a fénnyel Testvér gyanánt az árny?
Nincs boldogság, amelynek Ne volna bánata!?... És szól a bús kikircsek Békételen hada:
»Oh hadd emésszen a bú: Csak jól teszen velünk! Hervaszd, hervaszd, enyészet, Megútált életünk!
S te jó anyánk, természet! Gyöngéd szülötteid, Kik más vidékre vágynak: Meddig felejted itt?
A völgy lepkéje járhat A bércen szabadon; Más tájra megy lakozni A lanyha fúvalom;
A csermely, aki szirtek Forrásiból fakad: A völgyön fut s bejárja A rónatájakat.
S szegény virágnak innen Mozdulni sem lehet! Ah szép szabad világ!... itt Gaz, cserje eltemet!
Oh végy fel minket innen, Szelíd anyánk keze! Gyökünk a sík mezőség Hantjába téve le;
Ott óhajtunk mi lakni, S éltünk virulata: Ne a tavaszban légyen Mikép eddig vala;
Midőn sárgulva kezd a Fák lombja hullani: Legyünk a csendes ősznek Nyiló virágai!
Ha van virág, mit a kéz Rengő bölcsőre szed, Felékesitni a szép Ifjú természetet:
Legyen a virág az ősznek Borongós idején, Koszorú a koporsón S a haldokló fején!«
És mig ekkép beszéltek A békétlenkedők: Gyorsan megnyilt alattok És elnyelé a föld.
Majd elvirult az élet Megért az uj kalász; Zörögve ing a kóró, Melyet szél karja ráz.
S zöld köntös fedve gyöngéd Alakjok melegen: Kibujtak a kikircsek Az őszi téreken.
Hideg kő s cserje által Most eltemetve nincs; Körűle sik, szabad tér... És boldog a kikircs:
»Légy üdvöz, jó természet, Édes szülő anyánk! Az ősz virági lettünk, Tágas tér lett hazánk.
Mi szép itt s így az élet: A lomb zizegve hull... Halkan bucsúzik a szél Hű játszó-társitul.
Ha a sápadt világon Nyájas napfény dereng: A szivnek érzeménye Fájó, fájó, de szent!
Ábrándiban a lélek Ah szinte megszeret: Halavány arcu szép hölgy, Enyészet, tégedet!
Légy üdvöz, jó természet Mi meghallgattatánk! Ah!... csak e szörnyü köntöst Ne adtad volna ránk!
Nem látja tőle senki Karcsúdad termetünk: A lomb zöld tengerében Egész elsűlyedünk!«
És a földből feléjök Egy halk szózat hatott: Miért vágytok levetni A jó ruházatot?
Békétlenek! hisz a lomb Mely zöldelőn befed: Pirosló arcotokhoz Díszűl teremtetett.
Késő ősznek leányi! Titeket e meleg Köntös nélkűl az éjben Dér és fagy ölne meg!
És ők meg nem nyugodva A földnek szózatán: Bánattal haltanak meg Kevéssel azután.
De amint uj tavasz jött: Egész ruhátlanul Bujtak fel a kikircsek Az őszi hant alul.
Kikeletkor, magában Zöldül ki a levél. - A természet kezében Nem veszvén semmi el. -
De a nappal ködös, bús; Az éj deres, hideg; A rét végső virága Fázlódva didereg.
Nem érzi most az ősznek Mosolygó örömit; Beteg lesz, végre meghal... És élte oly rövid!...
A bús kikircs s az ősznek Derengő napjai: Mosolygó szép tavasznak Halvány viszhangjai!
Cookies on Poetry Cove