Elő-jövél megint Muló évnek végső virága! Halotti dísz a puszta tájra... S jöttöd meg-int:
Hogy haldoklás borúl el a világon... - Ah, minden csak tünet, minden csak álom! Nem nőlsz te fényben és harmatban, Burokból nem fejlesz ki lassan;
Nincs zöld lombod és nincsen ágad, Gyöngéd tested egy éjjel támad, S a máson gyorsan tűnik el, - - Nyomán uj sarjat nem növel.
A föld, mely néked létet ad, Ősznek halvány kikircse! Nem azért szül, hogy általad Magát felékesítse.
Emlékezik csak szebb napokra, Midőn virult pázsitja, bokra; S előhoz a bús őszi tájon, Hogy aki lát,
S elveszté rózsás tavaszát... Emlékezzék és lelke fájjon! Késő időben hangzó ének! Késő virága puszta térnek!
A mult nevében hű testvérek... Mind a ketten arról beszéltek! Hallatszik a dal s nincsen dalnok... A föld alól jövén a hangok:
Átrezgenek vén sírokon, Emlékgazdag téren, romon; S a csörgeteg halk morajában, Mint keltek, elmerülnek lágyan!
S nem zeng a késő dal, hogy újra A szíveket hő lángra gyújtsa...! Nem hoz reményt, szerelmet, vágyat, - Halotti ének hangja bágyadt, -
Emlékezik csak szebb időkre: Midőn eget földet betölte. Zendűlsz, oh hang! a puszta tájon, Hogy aki hall,
S egykor meg nem hatá a dal: Emlékezzék és lelke fájjon! Szeresd a szép kikeletet, Szeresd, amíg szeretheted!
Hogy ösvényed rózsákkal hintse... Mert eljön a bús ősz kikircse, S im a tündér kép semmivé lőn... Szeresd a dalt, szeresd, szeresd!
Mig meg nem zendül búsan, - későn!
Cookies on Poetry Cove