ŐSIDŐKBŐL.

Már három nap, három éjjel Harmatozik a fű vérrel; Hogy a harc, e vad sebzett mén, Nagy-végsőt rúg ina-metsztén.

S pártos kún had felkoncolva, Vagy szétszórva mint a polyva. Együtt fekszik barát és ellen, Nem fenekszik egymás ellen;

Hallgat a kürt, - elmaradt szét Kelevéz, kard, behorpadt vért, S üres puzdra, - nyillal telve: Mérges kigyó, szája, nyelve.

László jár a csatatéren, Meg-megállva minden lépten, Amint erre, arra ösmér... Vajh mért hullt e sok rokon vér?!

Lelke, arca elsötétűl... - Veszteség a nyereségbűl! Hajdan a kun homokpusztán Bolygó ér volt, alig futván;

S magyar nemzet, amely volt már Hét forrásból harsogó ár, Felvevé az elveszendőt... S im partot tör mikor megnőtt!

Nyugtalan nép, porba’ fekszel! Mit tegyek, hogy jobbra kelj fel? Hogy szelídűlj, szóra hallgass, Ne barangolj mint a farkas!

Töpreng László: ugy sem... igy sem... Meg kell őket telepitnem! A király mig így határoz, Vissza-kerül sátorához;

Hol felé a vert kunoktúl Követség tart, - s kérve fordúl; Kérni... hah, ez mily gyalázat! Büszke kun sziv reszket, lázad!

Követség szól, a király hall... Nézve szúró pillantással, Jobbra délceg hősök állnak, Színe, lelke táborának.

Balra foglyok, ketten-ketten, Talpig láncban, talpig sebben. ,Békét kérünk, király! - ajkad Kész a szóval, (bár még hallgat,)

Mint a kézív megvont húrja, Hogy a vesszőt el-kirúgja; Mi az: - hányd meg jó-előre - Szó kimondva, nyíl kilőve?!’

,Vér, vagy sarc kell? e fogoly had Hűtse boszúd; rendre fojthadd! Kincset mér a kún cseberrel... Vagy ha kedved tartja: szedd el

Ifjainkat, szűzeinket. Győztél, szabd meg, ami illet!’ De ha tovább-menve ennél, Célod, hogy megbélyegeznél!

Ősgunyánkból kifordítva, Szakálunkat megcsonkítva,... Őseinkre! kik elhunytak: Még egy harca lesz a kunnak!’

»Nincs, - mond László nyugton, gyorsan, - Kincsre éhem, vérre szomjam: Ki foglyul van, elbocsátom...« (Foglyok vélik, hogy csak álom,

Amint békó, lánc kezökrűl: Mint a haraszt földre zördűl.) »Szűzek, ifjak, - nép virága - Nem kerűlnek szolgaságra;

Aminő volt, lesz az öltöny... S kún szakála nagyra nőjön! Nem sarc, nem vér s iga rátok: Kevés, amit én kivánok!«

»Mely ma porrá lész a tűzön: Sátor helyett ház épűljön! Tartós, délnek, sorba szépen, Kúttal, fákkal közelében;

Élni s halni majd idővel: Kell szántó-föld s temetőhely!« Ennyi, nem több. Örvend a kun, Frigyre lépvén a jó alkun;

- Messzevágó célt nem értve: Magyarságnak nincs inyére: - De a László lelke, látván: Felderűl, mint a szivárvány.