OLTÁRKŐ

Sáros hegyes-völgyes határa Egyik bércén állt Karvaly vára, Magasan - mint egy óriás - Büszkén emelkedő tornyával,

Melynek villámok táborával Gyermek-játék a bajvivás. Amely emelte vállain, Csak ugy nyögött a bérc alatta;

- Sok büntől volt a vár nehéz; S reá kért átoknak miatta. - Tajtékozó patak Futott le a bércoldalon,

Melyet kinjában izzadott A terhe-unt halom. Felül titok, fény, bűn lakott, S zajtól rengett a vár fala;

Karvaly rabló lovag, s a táj Csapása, ördöge vala. Vivén cinkos hadát: Fosztott, rabolt és égete;

És tette, arca volt, Minő a vétek, fekete. Az őrgonddal tartó anyának Titokban nőtt édes leánya

És bútt, ha a rabló közelgetett; - Miként bú az ifjú galamb s remeg, Jövén a véres-körmü kánya. - És mégis minden év alatt

Nem egy lőn gyászos áldozat! S ki fájdalmában szót emelne: Halál, vagy börtön lánca rajta; Oh, ments, uram, meg a gonosztól!

Sok vérző sziv titkon sohajta. Egykor, lezúgván bűnlakából A rabló, mint a fergeteg, Csaholt előtte és utána

Vadat hajhászó ebsereg; S hol, - Istenétől munka közt Kérvén kenyért, ruházatot, - Feltört tenyérrel, a szegény

Szántóvető nép izzadott: A felzsendült vetés Fejét kihányni kezdte már, És gazdag aratást

Igért a hullámzó határ; De a kőszívű összevissza Törette, dulta a vidéket; Mint ahol jég, vagy sáska jára:

A díszétől fosztott határra, A bús földnépe sírva nézett. Mint a mezőknek tündérasszonya, Dalolva, tarka koszorút fona

Egy édesen andalgó szép leány, Ülvén a rét zöldellő pázsitán. ‘Enyém ő! - szólt Karvaly - rég keresem!’ S felé csuszott, mint éh vad a lesen;

De a leány, eszmélve még korán, Eltünt a fűzes zöld sikátorán. ‘Utána!’ - orditott a vad lovag, - És kísérői szétrobbantanak;

De a leányt - a helység oly közel! - A zsákmányló nép nem foghatta el. ,Te vén kopó! jól érts meg engemet, Agyon rúglak, mint egy hitvány ebet,

Ha még ma az enyém nem lesz a lány...!’ S a vén vadász értett az úr szaván. »Hatalmas úr! tudom, hol a berek, A gerlicének majd hurkot vetek,

S ha csak az égben nem tartózkodik: Tied lesz...!« - szólt görnyedve a porig. Karvaly, sötét barlangja rejtekén, Járt föl s alá, miként az éji rém,

Szilajbodván minden percen dühe; Vadásza, Kancsal, végre megjöve. ‘Beszélj!’ kiálta Karvaly nyugtalan, - Parancsod híven végrehajtva van!

De üldöző csapat támadva rám, Váradba a lányt el nem hozhatám; Utat veszíték hát a nép előtt, S az oltárkőhöz vittem sebten őt;

Ott a galamb...! onnét el nem szökik, Mellette hat legényem őrködik!« ‘Ördög, pokol...! ha őt ott nem lelem...!’ »Uram, felesleg minden félelem!

Ott e nagy éjben a bagoly ha jár, S biztosb azon hely, mint e sziklavár! De halld mivoltát: a bércoldalon Elrejtve régi falrakás vagyon;

E honba rontott szittya őseid Rakák hajdan oltárul e falat, Hadúrnak első lángot itt vetett Az uj földön a véres áldozat.

S akkor a bérc büvös erőt nyere; S annak most is, aki fegyvert visel, Vagy véres boszút forral kebele: Hozzája-férhetlen a régi hely.

Tatárfutáskor ezrek életét Tartá meg a bérc, mely csudásan véd. Hatalmas úr! vesd el hát fegyvered, Jöjj... és a drága zsákmányt ott leled!«

Szól, - s Karvaly véle a nagy éjszakán Elvágtatott gyorsan futó lován. Felkölt az uj nap fényes reggele, S a megrabolt családon gyászt lele;

A bús szülő, - oda van magzata! - Jaj-szó között, bus könnyet hullata. S jövén gyors hirnök szólt fájdalmasan Lányotok Karvaly hatalmába’ van...

Az oltárkőhöz vitte a gonosz; Segélyt a föld, de tán az ég se hoz! S hangzott a bús apának ajkain: Isten nevében föl, föl társaim!

Segélyével meghágjuk a helyet, Hisz angyalának veszni nem lehet! S a hű nép, a rablónak ellene Fegyvert ragadva, búsan felkele.

A jő öreg vezette hű hadát, De megrohanván a bérc oldalát: A kar lelankadt, a térd megtörött, S lehullt a nép kinos jajok között:

Ismét, meg ismét tört s erőködék A nép nehány legmerészebbje még És mind haszontalan! akarna... De leveri a bérc varázs hatalma.

Hol lel vigasztalást a bús apa? Sok küzködés után, bátor hada Fájó tagokkal lassan visszatért; Mond: villám érje a gonosz fejét!

S kacagva állott a rabló felül; - A szűz virág még illetetlenül! És másodizben a szép hajadon Testvéri jöttek futós lovakon,

S utánok hosszan nyulva annyi nép, Hogy tán a bércet széjjelszedheték; Hozván gyilkos vasat, boszút s erőt, Alattok szinte megrendült a föld,

De amidőn kezdék az ostromot: A rohanó had rögtön megfogyott; Hortyogva hátratért mindannyi mén, Lehullt lovagját húzva kengyelén;

A fő lelankadt, térd s kar megtörött, A szemre szédülés homálya jött. S kacagva állott bősz Karvaly felül: - A szűz virág még illetetlenül!

Harmadszor jött a vőlegény maga, Mint az oroszlán, mely nyilat kapa; Követte fejre kisszámú csapat, Rablóra, bércre szórva átkokat.

És megrohanván a bérc oldalát, Nem lőn többé varázs hatalma gát; Vért szomjazott bár, és volt fegyvere: Mátkát, csoportot vissza nem vere.

A karra nem jött zsibbadási kín, Nem ingott többé a nép lábain, De fel, gyorsan és biztosan haladt, - S körülkeríté a varázs falat.

S mig rabló Karvaly elképedve állt: A mátka kardja mellén verte át. A zsákmányolva élő söpredék, A föld szinéről eltörölteték,

Ellent sem állva; - nem volt fegyvere! - A vétek méltó büntetést nyere. A hely varázs hatalma hol vagyon...! Csodálkozással a had népe szólt;

S válasz reá a mátka kinja lőn... - A szűz virágszál ah már törve volt! - Pécsújfalvának sziklás bércein, Pusztult magányban áll a régi fal;

Felette vad fák ága birkozik A nyargaló szelek fiaival; Varázs-hatalma régen oda van, Csak a mondában él homályosan.