Oh e szegény hon mennyit szenvedett, Hogy megrongálták a kemény hadak! Mikor fog élni boldogabb időt, Hogy egyszer néki békét hagyjanak?
Ha él a honfi háboritlanul...? Mi baj, mi baj? tábor jön ellenünk? Földindulás, árvíz? Nem! - de azért Az Isten légyen irgalmas nekünk!
Egy ember él e hon határain, Egy rosz poéta, - rosz kegyetlenűl! Hogy aki hallja cincogásait: Sem földön, sem mennyen nem üdvezűl.
Rosz vers száraz homokjával vagyon Két marka éjjel és nappal tele: S őrülten szórva, szörnyű kint okoz, Mert szem, fül és száj eltelik vele.
És ez mászkál a szép hazán, miként Mérges hernyó a lombos ágakon; Imádott, kedves, árva, szent hazám! Ennek szájából kell-e hallanom?
Én láttam őt, s - tudom, hogyan vagyunk! Jó szellem, nálunk koldusbot neked! Ha még ez is költő, - mert az nekünk - Ő mond a honról szörnyü éneket!
Halgass, te porfaló versszörnyeteg! A hont, a hont ne bántsd, az Istenért! Inkább eltűrünk, hogyha már az ég Szörnyű csapásul bús fejünkre mért;
Drágán fizet meg úgyis századunk Gyász verseidben minden kis betüt; Sirunkba hallik a gunyos kacaj, Melyet felettünk a jövő kor üt.
Pótolhatatlan veszteség biz az, Hogy most e honnak Attilája nincs; Talán hódítni a világot, és Hogy népeken csörögjön rabbilincs?
Isten mentsen meg! én csupán azért Ohajtom őt, az Isten ostorát: Hogy égő máglyával riassza meg A rosz poeták renyhe táborát!
Mert fáj, hogy a kedves hon, jó anyánk Elszenderülve fáradalminál: Idétlen, sértő zsongolás között Egy szemtelen légy szent arcára száll.
Büntess, ha tetszik, - bűnösök vagyunk - Küldj inkább sáskát, vagy duló hadat, Csak rosz poétát - ezt ne - óh Uram! S költészet, hon neked hálákat ad.
Cookies on Poetry Cove