NŐMNEK.

Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt, Fogadd tőlem, kedves jó Hitvesem! Rég ideje, hogy e némult koboz S ajkam szavát nem vehetéd Te sem.

De elfogult, rokonszenvből, ne légy, Sokat remélve e könyvhöz ne nyúlj! Nem tartalmaz magas eszméket ez, S alig leend előtted benne új.

Mind hallád már tőlem, mit itt találsz: A szent házban, - az is mily rég vala! - S együtt ha olvasók a Bibliát, Hol csergedez a lélek itala.

Hallád: réten, ligetben, halmokon, Mikor virág s halvány lomb nyult felénk, Ha néztük a csillag-födött eget; S a bölcsőnél, vagy a sirnál ülénk.

Mégis leírom. - Nálad hadd legyen... Mert tán előttem nagy, hosszú ut áll És menni kell... csak az bizonytalan: Mikor szólítnak ama kapunál,

Hová az élet minden úta visz S a bujdosó megérkezik hamar, Korán... s nehéz... de én készen vagyok: Legyen meg, amit Isten úgy akar!

Örökségül mit hagyjak én reád?! A szent becsűlet minden vagyonunk; A drága kincs orcánk derűje volt, De ah, immár ebben is megfogyunk!

Mégis, - panaszra nyilva ajkaink - Ne légyünk, oh Hivem! hálátlanok: Az Istentől sok jót, áldást nyerénk, S valánk hosszú időn át boldogok.

Én, vagy Te: meg kell egyszer kezdeni, S az elválás mindig csak bús lehet; - Multunk fellobbanó emlékinél Melengesd és derítsd fel lelkedet!

Szép emlékkel még nem szegény a szív, Bár a jelen keservet nyújt talán; A gyémánt a nappal magába szítt Fénytől világol a vak éjszakán.

S a bú is enyhül. - Mely tennap gyötört: A szenvedés, kész csillapúlni ma; Segélje az idő orvos-kezét Foglalkodás, elmélkedés, ima;

Fohászodat bocsásd az égre föl, Mely annyi sebre enyhet harmatoz S a lelki béke olajága lész, Amit hited fehér galambja hoz.

Ha úgy tetszik, hogy minden elveszett, S már a reménnyel is ha felhagyánk, Van még, ki hozzánk nyájasan beszél: A vallás, a mi édes jó anyánk. -

Hiván, ki fáradt s megterhelve van, Kinek az élet új, új harcot ad: Igér és nyújt vigaszt, könnyebbülést... - Ennek keblébe rejtsd bus arcodat!

Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz, Ki könnyüvé teszed a nehezet; Kínom sulyával ez örvény fölött Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!

Áldás reá! - De légy tengyámod is, Tartson fel a hit, bizalom s erély; Nem léssz magad, - kisér, óv szellemem, S Isten veled marad: - ne félj, ne félj!

Hajolj meg a változhatlan előtt. - A bősz vihar, mint óriási bárd, Ketté szakasztja a dacos fenyőt; De a meghajló fűszálnak nem árt.

Oh, lesznek még, bár nem zajos, de szép, A bánatban megszentelt örömid; S tudod, hogy a köny is, mint a mosoly, Megszűnik egyszer. - Az élet rövid!

Rövid; de csak e földi élet az, E fájdalom- s csalódással rakott; Ne ezt, - amazt tekintsd, lelkem fele, Mely tiszta fénnyel int felénk amott!

Szerettid már mind ott várunk reád, S hozzánk felszállnod nem leend nehéz, Hol hervadást nem lát a koszorú, Mit Isten a hívek fejére tész.