Setét van az utcán végig, Csak egy kisded ablak fénylik; Havas eső bele vagdal, De belől vigan szól a dal.
Hol szerelem s ifjuság van, Ver a szív nagy gyorsaságban; E kis ház a falu szíve, Élet és kedv ide gyűlve!
A fonóban ifjak, szűzek, Mulatoznak, tréfát űznek; Hull az orsó, szakad a szál... Váltsd ki, édes liliomszál!
Lobog a tűz fényes lángja, Dal és tréfa egymást váltja; Az ifju nép megvan szépen, Egyszerű szép erkölcsében.
A kakas szól, itt az éjfél! Elő legény, ki nem félnél! Menj ki most a temetőbe... S ezt a nyársat szúrd a földbe.
Ki lakik e kisded házba’, Özvegyasszony szép leánya: Szeretőjét félni látván, Láng borúl el az orcáján;
És a nyársat fogja gyorsan, S a halottnak sírja hol van: Jár sötétben, jár hidegben, Minden neszre meg-megrebben...
S hogy sebesen visszafordúl A legelső sirhalomtúl, Melybe már leszúrva nyársa: Valami csak visszarántja!
Földhöz szúrva a köténye, - Szegény meg van fogva véle; Halk sikoltás hangzik ajkán, S életnélkül rogy le a lány.
A hold feljött, bús világa Süt a kis ház ablakába! Zeng virasztó lassú ének Közepén a néma éjnek.
Minden bajt elszenderítő Mégis gyászhely a terítő...! Halvány vagy, szép liliomszál, Halványabb a liliomnál!
Sirva menvén ki utána, Az özvegy s a falu lánya: Harmadnapra temették el, Érzékeny szép gyász-beszéddel:
Merész próba férfi tiszte; A virágon harmat reszket... Szerény, gyöngéd nőiesség Legyen dísze élteteknek!
Legyek én intő példátok, Ki korán a sírba szállok!
Cookies on Poetry Cove