Ne nézzenek rám csalfa szemeid,
Tied volt egykor életem!
Hittem benned, s most a megtört hitet
Vérző lelkemtől elvetem;
Ajkad mosolya gúnyra válik,
Kerűlj el engem mindhalálig!
A sírra, hol kedvest temettem el,
Virágot ültetett kezed;
A mély sebet, mely lelkemen sajog,
Most is lágyan legyezgeted;
Távozzál tőlem! csalfa ajkad
Rózsáin búm tüskéje sarjad.
Borongó lelkemen vihar ha járt,
Nyájas szivárvány lől azon;
Csüggedt valék, mint a szomjú virág:
S te lől enyhítő harmatom;
Szemedben szebb jövőm derengett, -
Oh, hogyne biztam volna benned!
A zászlón láttam nyájas képedet,
Járván gyilkos csaták terén;
A rengetegben bujdosál velem;
Laktál a börtön fenekén;
S kezemből, mely már döfte szívem,
Kivetted a gyilkot szelíden.
Nem engedéd egy szebb jövő felől
Kétségbeesni lelkemet;
És bíztatál, hogy nincsen veszve még:
Világom mégis elveszett!
Ne szólj!... szavad csak gúnyra válik...
Remény! kerűlj el mindhalálig!