Lánykám! hiven szeretjük egymást,
Szivünké e boldog titok;
Miért hogy szép arcodra mégis
Sokáig nézni nem tudok!?
A napimádó földre omlik
Az égő isten-arc előtt,
De vakmerőn belé-tekintni
Tiltja vakító fénye őt.
Szerelmed napja életemnek,
Oh bájoló leány!
És mégis, ah, bús hervadásban
Orcám oly halovány!
Mely életet hint napkeletről
Hatalmas fényivel:
A föld szinén a lángoló nap,
Egykép hervaszt, növel.
Bár boldogító szerelmedet
Későn vallod meg, oh leány!
Ah, mégis jól esik szivemnek
Én életem bús alkonyán!
Miként ha vész közt folyt le a nap,
De kárpótlást mosolygva ad,
Haragjaért a bús viharnak,
A tiszta csendes alkonyat.
Létem tied vala
Oh leány, én hű árnyad valék!
De meghalványodám
S mellőled búsan elhalék.
Nem süt a szerelem
Üdvet sugárzó napja már;
Az árny is elenyész,
Ha elpihent a fénykirály!
Oly sötét a
Sirnak éjszakája,
De békesség
S nyugalom hazája!
A nap elhuny...
Gyász függ a világon;
De az éjben
Nyugtató az álom!