NAGYJAINK.

Mi voltál mindeddig, szülő honom? Asztal, mely állt terítve gazdagon; Áldásaid: bor és kenyér; Arany pohárban sárga tűzborod,

Kenyered, mint a hó, fehér. S gazdagságodban Isten megvere, Mert csak nehány kiváltságos here Emészté dús áldásidat;

Mig millió koplalva dolgozott, Kapván csontot s kenyérhajat. Nagyok! tán az ördög volt veletek, Hogy tálba nyulni nem engedtetek

A népnek, mely igás barom Volt a békén; s elhullt, nem tudva, hogy Kiért? miért? a harcokon. Apáitok példája vont talán?

- Járván a néphóhérok nyomdokán - Ti nem mérkőzhettek velek! Mint a bősz villám pusztítottak ők, De legalább fénylettenek!

Igen, fény és dics, melyben jártanak, Jól rájok illett mint páncél, sisak; Erőtlen vissza magzatok! Sisak, páncél, ez ősi hagyomány,

Ronggyal volt tömve rajtatok! S jött a nagy óra, - s ti nem vesztek el! Sőt megifjultok a nép ezrivel, Mert immár elrémültetek,

A csillogó csecsebecsék után Négykézláb mászva, mint gyerek. Kértünk: hogy önkezetek rontsa szét A kiváltságok vén épületét;

Kértünk, de mindig hasztalan! S jött a földrengés, megingott a ház, S a rozzant fal ledőlve van! Az egész erdő számotokra nőtt,

Hiába kértünk egy kis tüzelőt, Hogy a nép fázik, didereg... S dördült az ég... s nyájas meleg tüzet Nekünk a villám gyújta meg!

Hanem hiszen már minden rendbe’ van! Oh nézzetek a népre nyájasan, Szegény, ez mindent elfeled! S oly szívesen kiáltja véletek:

Csend, egyetértés, szeretet!