Egy boldog földön, szép hon kebelén, - Sugáros éjnek hallgatag felén - Hogy lásson sok bút, kevés örömet Egy éjen három kisded született.
Egy boldog földön, hol sík téreken, Terhes kalász és buja fű terem; Holott a földnek gazdag kebele Megmérhetetlen kinccsel van tele;
S a halmokon cserülte bérc alatt, Hajló borágon édes must fakad. Egy nép között, hol éhen veszni kell A jelesnek, s rá fúlánkot lövel
A sziszegő gúny. E nép közt s hazán, A mély tanácsu sors határzatán, Hogy lásson sok bút kevés örömet: Egy éjen három kisded született.
Az éj fényes volt, de zordon - hideg. A föld szinét jég és fagy ülte meg: Halotti csendben, gyászos pusztaság, És a bölcsőre nem hullott virág;
De mennyből fényes angyal szállt alá, S a három kisdedet megcsókolá. A három kisded fölserdült vala, Lelkén az angyal csókja lángola,
Küzdött, dagadt a hullámzó kebel, Ölelkezvén szent álma képivel; Az ifju nyilt, redőtlen homlokát Szelíd merengés árnya folyta át;
Lelkén borongott titkos sejtelem, Hol összeolvadt mult, jövő, jelen; Mint a szirtforrás végre felszökelt, Átvillanyozván a forró kebelt.
S megértve hívatása szent szavát: A három ifju pályatérre szállt. A költő ajkán édes dal fakad, Lelket ragadva a szent áradat;
S hol a szív annyi szent hamvat talál: Borongott a mult koporsóinál. Édes szerelmek rózsafái közt Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,
Várt és epedt a fényes jövő után... S szavát a nemzet meghallgatta tán? Jó dalnok! e hazában a kebel Áttörhetetlen jégpáncélt visel!
A festész mélyen elmerűlve ül, Ragyogó képek lengik őt körül, S miként a hívő keble istenén: S vásznán, ecsetje végvonásinál,
Az álomképből szóló élet áll. És fest az ifju... lát a képzelet Tükrében lelke újabb képeket, Művész ecsetje csodákat müvel;
Halj meg jó ifjú álmad képivel; Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen Remekjeidnél némán, hidegen! Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi! De a zenésznek sorsa jobb talán? - Van-e müvésznek üdv e dús hazán? - Bűvös hangon zendűl meg hangszere,
Dala édes mint hajnal szendere. Mely míg leömlik zengő hurjain: El-elmereng szép lelke álmain; Majd elborúl nyájas tekintete,
Sovány tengődés árva élete! Virág helyett szúró tövist arat, Mert zengedelmin e nép csak mulat. Melyben ti éltek jó művészek! oh,
Az ország nem e világból való! A három művész, három jó barát Iván a fájó búcsú poharát; A nagy, hideg világon...
dél, kelet S nyugat felé búsan elszéledett. Hol járnak ők? Felőlök hírt ki tud?
Kérdezd meg, amely országokra fut A hírt... vihart... és a koldust... Ezek Egyike tán találkozott velek!
Tiz év lezajlott; s gyászos feketén Merűl el az idő holt tengerén; Elsűlyedett... csak a felűleten Úszkál halvány buborék csendesen;
Emlékezet a halvány buborék, Mely a holt képét felmutatja még. De a felejtés gyász fuvalmiban Az is szétpattan, - s minden halva van!
Tíz év lezajlott; tíz év vajmi sok, Ha kínt hozának éjek és napok! Jött a müvész s mely lelkén ég vala: Az égi lángnak oltárt alkota;
S ímé az oltár dől és omladoz, - Romlást rá részvétlenség átka hoz, - S a gyönge láng, mit úgy élesztgete, Gúnynak szelében véglobbot vete.
Kinek magához keble egyre hű: Ah, a művésznek kínja nagyszerű...! Az élet alszik völgyen, halmokon, Télnek viharja zúg az ormokon;
A nagy világra hullott hó-lepel Fehér vásznát szélvész szaggatja fel. Ki bolyg az útfelen magánosan? Élő nyomorként, fércelt rongyiban;
Kínos mosoly vonúl el ajkain, Vad fény lobog szemének lángjain, És mintha űznék, gyorsan ront elő; - A vész üvöltve száll - ki ő, ki ő...?
Im, hogy mindhárman vészben haljanak: Felé közelget két koldús alak! Karöltve jő a két gyámoltalan, Kettő közöl egyik világtalan,
Világtalan s nyomornak embere... Mellére kötve rozzant hangszere, Mely néha-néha búsan felsivít, Vihar tépdesvén toldott húrjait.
Találkozának... s aki maga jött: Merőn megállt a két koldús előtt: ‘Hallgatni jöttök úgy-e engemet? Hogy a költőről mondjak éneket,
Kire az isten megharagudott...’ »Megállj, megállj...!« kiálta fel legott, - Megrázkódván az ismert hangokon - Két koldús ajkán a mély fájdalom.
Az őrült költőt két müvész-barát Tört lelke s karja híven fogja át; Kinek lelkére kéje s bánata Már a viszonlátásnak nem hata.
Oh szóljatok csak...! A vész zúgva száll A puszta nyomtalan határinál. Éj van. Mohos váromladék hideg Táját holdsúgár látogatja meg;
Elült, kifáradt a veszett vihar, Mindent fagyos hó, fagyos csend takar. A három koldús-művész és barát, Romok zugában vonja meg magát,
Az élet álma roncsolt képivel: Számokra nincs a dús hazán födel, Jer oh dicső nép! s íme láthatod A koldúsokban öngyalázatod!
Ki, mig kövér falattal él ebed: A müvészt éhen veszni engeded! Ez átkozott bűn, nem hallod miként Kiált az égre Ábel véreként...?
A téli éjnek zordon bájinál, A festész mélyen elmerűlve áll; És elfeledve szenvedést, panaszt: Merész ecsettel fennen festi azt;
Szaván, a vak zenészre ráfuvall; A lelkesűlet szent fuvalmival; Bájos hang ébred néma hangszerén, Hattyúdal a csikorgó éj felén!
Az őrült költő szirt-oromra űl, És mintha ezren állanák körül: Zavart eszmékben mond kínos regét, Leirván benne gyászos életét.
És csend leszen... a gyönge nesz kiholt, - Az életen hű útitárs ki volt: Rongy, meztelenség, lelki testi bú Között a három koldús összebú...
Az éj olyan szép és olyan hideg! A szenvedőkre álomszél lebeg; S alunni kezd a kínok élete... - Légy üdvöz lágy szender lehellete!
Fáradtak ők, hadd szenderegjenek! Jó éjszakát... az éj igen hideg...
Cookies on Poetry Cove